Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-02-22 / 4. szám
S/Zaáoícói Lvtó zágátou... Január eleje óta járom a, szabolcsi gyülekezeteket, részint magamban, részint más odra agamra a 1 (esetenként íiarmadmagammal). A Keresztyén Család ismertetése, megszerettetése jegyében. Eiz a szolgálat is tulajdon- donképpen evanigélizáció, nemcsak azért, mert minden gyülekezetben adódik alkalom az Ige hirdetésére, de maga az újság is éppen azzal a céllal íródik, hogy magyar református népünk írásban is az élő Igéhez jusson és megtérvén, élhessen. Ha összegezve akarnám megmondani, s nem időrendben elbeszélni tapasztalataimat, az egész kép alapszíne nagyon sötét, és a, benyomó sairn összefoglalt értékelésének rám való hatása nagyon szomorú. Amikor az ember a hótakarta mezők .között bandukol, a szánkónyomta országúton, vagy viszi a szán az új falu felé, mindig a templomtorony az, ami legelőször feltűnik. Körülötte a házak, mint anyjuk körül a csibék, vagy tanítóbácsi körül a gyerekek. Mit kaptak ezek a házak a templomból? -— vetődött fel bennem sokszor a kérdés. Mit adott a templom a házaknak? Adta-e azt, amit adni kellett volna? És kapták-e ereik a kicsi házak, amire igazán szükségük lett volna? Élet jött-e onnan? Olyan éleit, ami nőtteti azokat, akik belőle élnek. Élnek-e ezek a faluk, ezek az házak és bővölködnek-e? Mert hiszen, Aki azokból a templomokból szólni akart, Az ezt mondta: »Én azért jöttem, hogy életük legyen és bövölködjewek« (János 111:10b.) Sajnos, meg kell mondanunk, hogy a mi népünk igazában nem ez.ckből a templomokból élt és él. (Nem számítva a régi időt.) Ennek megvan a világos magyarázata: a gyülekezetek pásztorai sem abból éltek, amit ők okt kaptak, vagy kipróbáltak adni. (Vagy tényleg abból éltek? T)e így még ítéletesebb!) De menjünk sóiba, vagy legalábbis próbáljuk összefogni a képeket és a közös dolgokat egy csomóba gyűjteni. (Vájjon van-e bátorságunk szembenézni a valósággal é< úgy látni magiunkat, életünket, gyülekezetünket, ahogy a valóságban vannak? Nem sértődünk-e meg az igazságtól? Oh, ha megértenénk most, hogy nem akarok én senkit ítélgetni, vagy pláne kritizálni. Nincs hennem most gőg sem, csak egy nagy sírás a. nyomorúságunk miatt, amiből nagyon szeretném, ha ki tudnánk szabadulni. Ehhez pedig bűneink ismerete, megbánása é- elhagyása szükséges.) A legelső ház(, ahová betértünk, természetesen a lelkészlakás volt. A legelső ember, akivel hosszabban beszélni tudtunk, a lelkész volt. Ahány lelkész, szinte annyi ember és mégis mindnek közös vonása: nem értjük a dolgunkat. (Mo-t nem úgy gondolom, hogy hát ki is merne előállni azzal, hogy ő aztán érti, itt nem arról van nzó. Hagyjuk itt a »kegyeskedést« és \2 merjük‘megmondani, hogy igenis, az egyház és az élet dolgában mégis csak nekünk kellene szakértőknek lennünk — é- nem vagyunk.) De hogyan is érthetnők a dolgunkat addig, míg nem ismerjük mi lelkészek személyes ismertként Azt, aki küldött? Hogyan érthetnénk meg a küldő parancsát, amíg a hívó szavának nem engedünk? Értjük, hogy mi és mire való az egyház (eltekintve egy-két kivételitől). Éppen ezért munkánkból az »egy szükséges dolog« szokott kimaradni. Nem látjuk, hogy Isten uralkodásáról van szó. Az egész teremtett világ megváltásáról, amibe az én üdvösségem is belefér, sőt a személyes, családi, anyagi gondjaim is csak Benne oldódnak meg. Legmegdöbbentőbb volt azonban, hogy éppen a lelkészek ,nem értik a lelkek é.- a lélek dolgait. A sorrendet se látjuk: először Isten országa. a többi utána oldódik meg. Nem hisszük el ezt az Igének. Más bölcsességünk is van, mint Krisztus, ezért bujtatjuk el a bűneinket. Nem látjuk a mai helyzetet sem tisztán. Pedig nekünk kellene bölcsességet adni és világosságot. Néhányan látják a mai ítéletet, de nem tudnak együttdolgozni, mert bennük is nagyobb a bizalmatlanság, mint a remélő szeretet. Mive! vannak ma tele papjaink általában? Személyes anyagi gondjaikkal, gyülekezetük régi kereteinek biztosításával. Távlataink nincsenek. Igazi félelem és rettegés sincs szolgálatainkkal kapcsolatiban. Nem érezzük a plusz bevitel szükségét ebbe az életbe. Megsértődöttek és »lássuk, mire mentek nélkülünk« magatartásunk vagyunk. Az ítélet pedig itt van felettünk, s gördül tovább. Nem iivöltünk a rémülettől, a népünk iránti szeretettől. Papnékkal is találkoztam, mint vendég. Hadd mondjak annyit, hogy nem elég nekik, ha jó, szives és kedves háziasszonyok, szerető édesanyák, nekik is belül kell lenni m Isten országában. Nagyon szomorú kép az egyházi tanítóságunk képe is. Ök som értik: mi az. egyházban szolgálni, milyen kiváltság ég megbízatás. De ki ebben a hibás? Nem ők elsősorban! És a gyülekezet? Én megvallom, azon csodál kozom legjobban , hogy még eljárnak templomba általában. Isten kegyelme ez is, mert így akarja megmutatni: lehetőség még van az Ige hirdetésre, csak azt hirdessük. Legtöbb helyen baj van az adófizetéssel. Lepattant a kívülről kötelező parancs, s most, amikor szabadon lehetne hálaadományt adni, nem érzi, mit is háláljon meg. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy nem életet és neki is szükséges dolgot kapott, az «egyházban, mint ez: nem érzi, hogy tartozik vele, nem tudja, hogy neki szüksége volna rá. Mivel is tápláltuk mi ezt a népet?! Még volt egy külön keserűségem, ahogy liázról-házra jártam, s láttam a hétköznapi életüket az embereknek, ahogy bejelentés nélkül léptem a lakásukba. Kifacsarodott a szívem, ahogy a rettentő nyomorúságot, el esettséget. elmaradottságot láttam. Nem szerette ezt a népet senki igazán. Mert akkor nem élhetne még mindig ilyen lakásokban, ennyire Szinte a testi élet színvonalán. Nem csodál koztam, hogy nincs igazán szellemi, lelki életigénye, hiszen leköti a testi élet szörnyű gondja és hiánya és fel jött bennem az egész középosztályunk vezető rétegének rettentő mulasztása. Nem volt népéért élő vezetője ennek iá népnek. A nagy egoizmus, amiben benne volt a vezetőréteg, nem tudta vállalni a falut és a szegényt. Hiányoztak a megváltási megtapasztalt. vezetők, akik hajlandók lettek volna érte szenvedni is. Enélkül meg nem lehet »lehajolni«, csak addig, ameddig az én derekam birja. Az pedig neon soká birja ... Hát vigasztaló kép van-e? Kevés, de van. Ilyenekből adódik: Egy leány, aki örömmel megismeri az újságot, amit, már a konferencián Iá-, főtt, könyv.et is .szeretne venni az újság mellett, de nincs most pénze, ígéri, hogy délutánig meglesz. A harmadik háznál már utolér a könyv árával, ö tudta, mit ér neki a könyv. Lelkész, aki ni jön,, hogy mit akar Isten wo. evanigélizációt .kér. Egy hitre jutott asszony, papja, »ellenére« imádkozik az evangélizációárt a falujában. Az ujságrendelök szép száma. El fogadják, kevés a pénz. de adnak érte. Csak fáradságot ki ad. hogy eljusson hozzá? Alkalmi egybegyülé- Mek, tele templommal. Keresi n nép, csak életet kér már. (De volt olyan is. ahol az élő közvetlen hangot nem bírta el a félrenevelt gyülekezet füle.) .Telek ezek. Pásztorok, látjuk?! Molnár Bálint Lapunk legközelebbi száma március 8-án jelenik meg MAGYAR REFORMÁTUS EBREOfiS Felelős szerkesztő és kiadó: Bókefj Benő S z enk esfctő b fez ot tsiáo?: Bereczky Albert. Draskóczv László. Karácsony Sándor. Kádár Imre. Mészáros Gábor és Natrv Gyula Helyettes szerkesztő: Fekete Sándor Kiadja: a Református Gyülekezett EvangélizAció Barátai Társaságra Nyíregyháza, Kálvin-tér 11. Megjelenik egyelőre minden második szombaton Szerkesztőség és ki ad óhi ratal: Budapest, V., Pozsonyi-ót 58. Telefon: 188-715. Előfizetési díja egy érre 22 forint, félévre 11 forint. Egyes szám ára 1 forint- A csekkszámla.: Magyar Református Ébredés é* Keresztyén Család, Budapest. Ö0.tót ■170902. — Athenaeum Rt.. Budapest F-Hzlfts*. Gorsvky Tivadar UsnrsM MAGYAR URFORMATUSRBRKDítS
