Magyar Református Ébredés, 1947 (5. évfolyam, 1-16. szám)
1947-02-08 / 3. szám
megrémítse a képmutatókat, akik a vétkezésben való féktelenségükkel Istennek a kegyelme ellen szemtelenkednek, ans in t ő maga is hamarosan kifejti, mondván: boldog az az egyház, mely sem a bizakodás nélkül való érdemeket, sem az érdemek nélkül való bizakodást nem nélkülözi; van neki miben bizakodnia, de nem az érdemeiben, vannak érdemei, de csak azért, hogy magát érdemessé tegye, nem pedig, hogy elbizakodjék. Vájjon nem érdeme az is, hogy el nem bizakodik? Tehát annál bátrabban bizakodik az egyház, minél kevésbé bizakodik el, mivel neki az Úrnak nagy könyörületessége bőséges anyagot ad a dicsekedésre. Es valóban így áll a dolog- A zaklatott lelkiismeret ugyanis be- látja, hogy mikor. Isten ítéletére kerül a sor, ez az egyedüli menedéke az üdvösségnek, amiben teljes biztonsággal megnyugodhatik. Mert, ha a csillagok, amelyek pedig éjjel igen fényeseknek látszanak, fényességüket a nap megjelentével elvesztik, mit gondolunk, mi fog történni még a legritkább emberi ártatlansággal is, ha az Istennek a tisztaságához hasonlítjuk? Mert az lesz a legszigorúbb vizsgálat, mely a szív legrejtettebb gondolatáig hatol, és mint Pál mondja (I. Kor. 4:5.) a setétségnek titkait világra hozza és a szíveknek titkait felfedi; mely a bujkáló és ellenkező lelkiismeretet arra kényszeríti, hogy napvilágra hozza mindazokat, amik most még emlékezetünkben is el vannak mosódva. Szorongatni fog bennünket vádlón, az ördög, aki Ismeri összes bűneinket, amelyeknek elkövetésére ő ösztökélt: ott aztán semmit sem érnek majd a jócselekedetek külső pompái, amiket pedig most oly nagyra becsülünk. Mert ott csak az akarat őszintesége jön kérdésbe. Ennélfogva a képmutatás nemcsak az, amellyel az olyan ember, ki Isten előtt érezvén bűnösségét, az embereknél igyekszik magát mutogatni, hanem az is, amellyel Isten előtt ki-ki önmagát ámítja (mivel az önmagunk legyezgetésére és az önmagunknak való hízelgésre hajlandók vagyunk), megzavarodva roskad majd össze, bármily bódnlt vakmerőséggel kevélykedjék is most. Azok tehát, akik ezt nem látják be, alkothatnak ugyan maguknak egy pillanatra jóleső és megnyugtató igazságot, ez azonban Isten ítéletében hamarosan megsemmisül, ép úgy, mint ahogy az álomban összehalmozott nagy javak is, ha felébredünk, elenyésznek. Azok pedig, akik az igazság valódi szabályát oly komolyan keresik, mintha Isten szine előtt állanának, bizonyára tudatára ébrednek annak, hogy az emberek összes cselekedetei ha azokat érdemük szerint tekintjük, nem egyebek szennynél és mocsoknál; és hogy az amit közönségesen igazságnak tartónk, Isten előtt merő igazságtalanság; amit tökéletességnek hiszünk, az förtelem; amit pedig dicsőségnek gondolunk, az gyalázat. KÁLVIN A GRÓF, A GRÓF A VÍZBE FÚL, MENTSÜK MEG ŐT... Mi magyarok mindig híresek voltunk a nagy szavakról, a nagy látásokról és a nagy elhatározásokról. Mindent nagyban szoktunk csinálni — a szánkkal. Sehol talán széles e világon nem termett meg annyi meg nem valósított nagy gondolat, mint éppen nálunk. A címnek írt operettdal kezdő sora már szinte száMóigesizerűen fejezi ki ezt a nagy magyar betegséget: mentsük meg őt... mentsük meg őt... s közben, míg a dalt olyan szépen énekeli a kar, szegény gróf a vízbe fullad. Egyházunkra gondolok. Évek óta s két év óta különösen, mindnyájunkban ott van többé- kevésbé az a gondolat, hogy egy6 házunk megújulásra, reformációra szorul. Tudjuk ezt az Igéből, ha egyházi életünket hozzámérjük s ha nem a történelmileg kialakult helyzetet, szokásokat, ellerdüléseket tartjuk helyénvalónak és változhatatlan- nak. Konferenciákon — ályen sok és ennyi meddő konferencia ta-. Ián nem is volt még ebben a hazában soha — megbeszéléseken, külföldi egyházak adományaiból rendezett ebédeken, zöld-, vagy fiehérasztal mellett azon rágódunk, hogy Vájjon reformáljunk-e, vagy se, milyen mértékben, most, vagy alkalmasabb időben vagy soha? Megpróbáljuk ismét és ismét hozzámérni teológiai vitákon az egyházunkat a Szentíráshoz s keressük, hogy mit kellene másképpen tennünk. TTgy cselekszünk, mintha soha sem lett volna reformáció, mintha nem lennének hitvallásaink, a Heidelbergi Katekizmus és a II. Helvét Hitvallás, mintha új és valami különös dolog lenne számunkra az, amit az Ige mond. Nagyon' is jól tudjuk miár, hogy mit kell tennünk: engedelmeskedni az Igének. Tudjuk jól, hogy az Ige és hitvallásaink szerint kik lehetnek az egyház tagjai, tudjuk, hogy kiket lehet ugyanezek szerint megkeresztelni, tudjuk, kik számára adta a mi Urunk az úri szent vacsorát s kiknek nem lehet abban részük. Tudjuk, hogy... ná de nem folytatom tovább, úgyis jól tud juk, hogy mi az Isten akarata egyházához. Miért nem cselekszünk? Félünk, hogy egyszerre kitűnik, hogy az egyház nagyrésze nem egyház, hogy a sok zsinat és a sok zsinaton hangadó sok ügyvéd szépen felépített egyházszervezete egyszerre ösz- Bzeroppan? Senki se vádoljon azzal, hogy egyházellenes vagyok, mert csak a nem egyházat ellenzem, csak attól fázom s éppen ezért vallom az egy, egyetemes, keresztyén egyházat, azt, amelyet Krisztus alapított, amelyben az apostolok és az első keresztyének éltek, amelyiknek nem volt törvénykönyve, a Szentírás volt egyetlen iránymutatója s amely nem mindenféle halat mágáiba- foglaló gyalom volt — ezt a példázatot nem az egyházra mondotta Jézus, hanem az Isten országára — hanem a Krisztusban hívők közössége, Krisztus teste. Ne beszéljünk már annyit, hanem cselekedjünk! Gyülekezeteinkben tegyünk úgy, ahogy az Ige kívánja tőlünk, az egyháztól s ne úgy, hogy állandóan tekintettel legyünk más, az egyház lényegétől idiegen szempontokra. Próbáljunk mág komolyan az Ige egyháza lenni, hitvallásain* kát komolyan venni s a reformációból nyert örökségünket nem formálisnak, hanem lényeginek tekinteni. Minden más komoly, vagy komolytalan szemponton felül proháljuk komolyan venni: »Istennek kell inkább engedni, semhogy az embereknek1.« Draskóczy László, M AGY AB REFORMÁTUS ERRE 0 ÉS
