Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1946-02-09 / 3. szám

IV. évfolyam, 3. szám.

Ára: 2500 P

1946 február 9 1

Nem rajtunk fordul meg

Irta: Békefi Benő

Elcsépelt

és semmitmondó kifejezéssé kopik lassan ajkunkon és írásainkban a bűnbánat kérdése. Általában szokásunk, hogy egy egy kifejezést addig hangoztassunk, amíg sokan meg' szokják, de senki sem tudja, hogy mit is értsen alatta. Ha megszorítanálak, mondd meg, mit értesz bűnbánat alatt s milyen bűneidet bánod, ■akkor csak makogva tudnál rá válaszolni s válaszodból az tűnne ki, hogy nem is gondolkoztál még komolyan a dolog felett, csak szajkózod tovább értelmetlenül a sokat hallott, beemlézett kifejezést.

Ennek azonban nemcsak te vagy oka, hanem mi is, akik e lap hasábjain írunk a bűnbánat és megtérés parancsáról és szükségességéről.

Keresztelő János valamikor ugyanígy hirdette a bűnbánatot és megtérést, de amikor körülvették az emberek s mindenik a maga életét tárta fel előtte s kért tőle gyakorlati útmutatást az ő megtérésére és az ő bűnbánatára vonatkozólag, tudott mit felelni a kérdezőknek. Ezek a válaszok olyan frissek, mintha 19Í6 februárjában a budapesti nagykörúton mondotta volna el a sokaságnak:

»Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképpen cselekedjék.« Ha elnézed, hogy körülötted emberek nyomorognak ruha nélkül, éhesen s neked van, még semmi közöd nincs a »megtéréshez« és a »bűnbánathoz«.

»Semmi többet ne követeljetek, mint ami élőtökbe rendeltetett,« Aki a mai nyomorúságos időkben modern »vámszedő«-ként azon igyekszik, hogy gyorsan megszedje magát és a másik ember nyomorúságából és szorult helyzetéből tőkét kovácsoljon magának, beszélhet-e arról, hogy ő megtért ember? Az élőnkbe rendeltekkel váló megelégedés egyik jele lehet megtérésünknek; s magunk és mások fenti bűne fölötti keserű fájdalom és szegyen igazi bűnbánatunknak.

1 »Senkit se háborítsatok, se ne pat- varkodjatok,.,.« Állítólag max a béke idején élünk, legalább is any- nyiban, hogy az ágyúk nem dörögnek fölöttünk, de milyen messzinek tűnik még fel az igazi béke, a lelkek egymással való megbékélése. A bosszú jogos szenvedélyként kelleti magát s sokszor törvényes kereteket keres a kielégülése számára. Amíg így tart, amíg még benned s bennem is meg van az az -indulat, lehet-e arról szó, hogy bűnbánatot tartsunk?

»... Elégedjetek meg zsoldotok- kai.« Fehér holló a megelégedett 9^’mber s ha akad néhol ilyen, ujjal miWkiutogatnak rá. Ahol csak két cm- ■ K>r összeakad, állandó Irma. hogy wKK.em lehet a »zsold«-ból ma meg- r élni. Egy évvel ezelőtt a puszta életünkért is hálásaknak mutatkoztunk s ma? Hol ezen a ponton a megtérés, hol a bűnbánat?

Hagyjanak fel már egyszer az általánosságokkal s próbáljuk meg aprópénzzé váltani azokat az örök igazságokat, melyeknek az állandó hangoztatásával és nem cselekvésével hozzájárulunk azok devalválásához.

Draskóczy László

összeverődött társaságban folyt a beszélgetés. Meghirdetett előadásra gyülekeztek éppen, annak megkezdését várták türelmetlenül. Látszott majd mindegyikőjükön, hogy kissé meglepődtek azon, hogy a másik is ott van. Magam is odasompolyogtam közéjük. A mai életről, világról, eseményekről gördültek a szavak, úgy minden meggondolás nélkül, feszélytelenül. Miről is le* hetne másról beszélgetni manapság. Sok-sok kifogás, panasz, vád, kritika, gúnyolódás volt a mondottakban, de még inkább a szavak mögött. Sajnos, ez is szokásféle manapság sokfelé. Jó darabig hallgattam, de csak betelt a mérték, s mégis meg kellett szólalnom. Ellent- mondtam. Csak annak van joga, — mondtam — a kifogásra, a panaszra, a vádra, aki maga is csinál valamit, aki a maga dolgát becsülettel, a tőle telhető mértékkel megcsinálja. Megérződött, hogy okvetet- lenkedésnek, egységbontásnak vették, amit mondtam. A válasz azonban mégis árulóan őszinte volt: »Nem rajtunk fordul meg1.«

Elgondolkoztam ezen.

Nem sok idő múltán hivők összejövetelén vettem részt. Az igehirdetés keretén helül szó esett mulasztásainkról, sültgalamb-várá- sunkról, a pozíciók átengedéséről. Az egybegyűltekről csak úgy pattogott vissza a szó, elutasító keménységgel hallgatták. Bele is szól valaki: »Úgyse rajtunk fordul meg!« Az összejövetel után elbeszélgettem vele. Kifejtette álláspontját, mely szerint a kegyelmen és Isten akaratán fordul meg minden és nem rajtunk. »Nem vagyunk mi olyan fontosak ebben a világban és életben, hogy valami is rajtunk fordulhatna meg.« — fejezte be »alázatos« fejtegetéseit... Eszembejutott az előbbi beszélgetés.

lehetünk. Itt van valami beteges, sőt szinte végzetes félreértés, félre- csúszás általános gondolkodásunkban. Ezen volna jó őszintén és becsülettel elgondolkodni.

Isten olyan világot teremtett, amiben mindennek és mindenkinek örökterve szerint megszabta a maga dolgát, rendeltetését és küldetését. Ő nem bábvilágot teremtett, hanem életet indított el, történelmet akar és formál. Ő nem valami nagy múzeumnak szánta ezt a világot, amelyben merev, mozdulatlan rendben vannak mindenek és csak akkor és úgy változnak, ha Ö, a nagy múzeumőr átrendezni szándékozik azt. Az Isten teremtette világ mindenestül élet, történelem. Élni, a történelemben résztvenni pedig azt jelenti, hogy valami a nagy műből igenis reánk van bízva. Az igaz, hoey Tsten is dolgozik, nem tétlenül, »pihenve« szemléli, hogy a nagy mű mit csinál. De vájjon a dolgozó Isten nem azt jelenti-e, hogy mindenek munkálkodjanak. Jézus Krisztus legalább is .ezt tanítja: »Az én Atyám mindezidáig munkálkodik, én is munkálkodom.«

A Szentírás telistele van olyan történetekkel, amelyek egészen világosan mutatják, hogy igenis vannak dolgok és néha egészen nagy dolgok, amelyek valóban rajtunk állanak. Gondoljunk Mózes—Áron —Húr történetére. Ha ők hárman fenn a hegyen imádkoztak, Józsué és seregei győztek Amalek felett a völgyben. De ha meglankadtak, az erő és a győzelem Amalek seregeiben mutatkozott. Mózes türelmetlensége miatt nem mehetett be az ígéret földjére. Sodorna és Gomora nyilvánvalóan azért pusztul el, mert nem találtatott benne tíz igaz ember se. Saul saját, de családja szörnyű végzetét letagadhatatlanul saját engedetlensége okozta. Jézus tanítása szerint is az egy talentumát elásó szolga restségének iszonyatos büntetését vette el. Pál által is így tanítja a Lélek, hogy ki-ki meglássa, hogy ama megvetett .egy pozdorját avagy aranyat, ezüstöt, drágakövet épített-e reá, — kinek- kinek munkája nyilván lészen. Lám, lám, mégsem egészen úgy igaz, hogy nem rajtunk fordul meg.

Hogy miképpen alakul egyházunk és magyarságunk jövendője, bizony egyrészt, saját szempontunkból nem elhanyagolható, a felelősség szempontjából egészen súlyosan latba eső módon rajtunk áll. És ez a »rajtunk« elsősorban a megváltott, a Krisztussal élő, hivő emberek, magyarok, mi vagyunk.

Tettre! Térdre! Engedelmességre, imádságra, áldozatra hát!

ÉSZREVETTÜK,

hogy a reformáció gondolatának állandó (és kötelezően szükséges) hangoztatása mögött igen sokszor mentegetőzés lapul. Ennek a mentegetőzésnek a tartalma körülbelül ez: ilyen deformált egyházban nem lehet hinni és engedelmeskedni (igaz, hogy nem is próbáltam), adjatok egy reformált egyházat és akkor majd megpróbálom.

*

tehát azt, hogy szükséges megkérdeznünk: vájjon betöltöttük-e ennek a deformált egyháznak szűkített igényeit, a hiányos törvény- könyvet? Bekalandoztuk-e már az első mérföldutat, (Mt. 5:41)? Megálltunk-e már a deformált egyház mérföldkövénél? Ki van-e oda írva, hogy »ne tovább«? Feszíti-e valami a régi_ kereteket, a régi szabályokat, az egész régi^ inetuticiót? Vájjon nem az-e az ítéletünk, hogy még a régi mértéket sem álljuk, még a régi keret is lötyögő ruha rajtunk, még a régi instutieió sem telt be a hit^ és engedelmesség megújult Indításával? A reformáció szükségességét kézzelfoghatóan bebizonyítani pedig csak úgy lehetne, ha megújult életünk és szolgálatunk kinőne a korhadt rámából, ha emberi alkotások. szabályok, vagy az egyház vezetői ellenállnának az Ige és a Szentlélek zsengéjének: az új embernek, a reformált embernek.

*

■azt is, hogy elsősorban nem az írott törvényeket, papírelveket kellene reformálni, hanem magát az életet. Egyelőre nem arról az egyházról van szó, amely csak könyveinkben él, hanem arról, amely előttünk áll. Az az egyház, amely előttünk áll, nem tölti be a törvénykönyvbe foglalt és szabályokban összefoglalt, hitvallásainkban hirdetett egyház mértékét. Szégyen- teljes dolog lenne, ha az egyház bűneiről szólva, valaki azonnal az »elvi egyház« formuláihoz menekülne. Azt az egyházat kell reformálni, amely 1946-ban Magyarországon a református gyülekezetekben látható testet vett fel magára, él és szolgál. Amikor pedig eTröl az egyházról van szó, ne meneküljünk el és ne szivárogjunk azonnal vissza a gyakorlatból az elméletbe, hogy ebben, vagy abban a kérdésben a tanításunk tulajdonképpen más. Csak egy példát hadd hozzunk erre fel. A bűnbocsátó cédulák pénzért való árusítását a katholikus egyházban, még a középkorban sem fektették írásba. Erre az elmélet tulajdonképpen még módot sem adhatott volna és mégis ez volt a szikra, amelyet a Szentlélek felhasznált a reformáció nagy tüzének a meggyújtásához. Luthert és rajta keresztül Istent nem az érdekelte, hogy mi a véleménye a katholikus egyháznak a bűnbocsátó cédulákról, hanem az égette a lelkét, hogy ilyen tényleg van.

*

viszont azt is, hogy a fenti meggondolásokat sokan a reformációval szemben is felhozzák. Nem szomorú, hogy vannak, akiknek az egyház reformációja mentegetőzés és vannak, akik, amikor az egyházat az Isten reformálni akarja mentegetőznek?

Nem rajtunk fordul meg!...?

Jaj, vigyázat! Az tökéletesen igaz, hogy vannak dolgok, események, amelyek bennünket érintenek ugyan, de nem rajtunk fordulnak meg. Például születtünk a nélkül, hogy rajtunk fordult volna meg. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy mégis csak vannak dolgok, amik pedig igenis rajtunk fordulnak meg. így van ez az Isten világában és az Ö országában is, a magunk sorsában és a nemzetünk sorsában is egyaránt. Azért, mert Isten nem enged beleszólást a saját dolgába, mert az ö akarata szuverén akarat, semmiképpen se jelenti azt, hogy mi kötelességmulasztók, engedetlenek, dacolok, feladatainkat megnemértők és elnemvégzők