Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-06-01 / 11. szám
MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS 3 AZ ÉBREDÉS UTÓN ÁLLÓI Megvallom, magam is megriadtam a címtől. Valami félelemflále fogott el. Talán túlságosan kemény és éles így. Mégsem változtatok rajta, mert bizony kemény mondanivalóin van lés udvariasságba álcázott képmutatás lenne tőlem enyhébben írni. A nyomában járó megütközéseket, botráukozásokat, felháborodásokat, sőt esetleges megsértődést és haragot azzal a kéréssel vállalom, hogy az így válaszolók _ panaszaikkal előbb menjenek az Úr Jézushoz, mert nem róluk és rólam, hanem az Ö dicsőségéről van szó. Az ébredés tényének és ügyének sok, sajnos, nagyon sok utonállója van. Hol keressük őket1? Hol bújnak meg? — kérdezheti valaki- — Saját sorainkban. Tulajdon berkeinkben. Megpróbálok most néhányat leleplezni közülük. Ha valaki túlságosan érintve érzi magát, még egyszer nagyon szépen kérem, hogy harag, megslértődés helyett térjen meg! Legelső helyen említem azokat, akiket legjobban fáj s legjobban szégyenllek említeni. Ezek az úgynevezett »régi hívők«, az Evangélium régi harcosai. Ök legalább is muiltjuk miatt »illetékesek« az ébredés kérdéseiben. Közülük a jóindu- latúak aggodalommal, ia nyíltabbak félelemmel (talán némi féltékenységgel its), az aktívabbak felháborodással nézik azokat,, amik az »ébredés« körül történnek. Ök igazán nem lelhetnek »ellenségei« az ébredésnek. Nem, nem, csak útonállói. Felelősségteljes megjegyzéseikkel, »igen, de« formákba öntött keresztyéni kritikájukkal, gyanakvó bizalmatlanságaikkal, a »féltő szeretet« diktálta, belső emberekkel folytatott . megbeszéléseikkel,/ magyarul pletykáikkal1 emelnek gátat az ébredés ügye elé s állják el maguk ^ 8 övéik (közösségeik) felé az ébredés útját. Igen, vannak ilyenek. Sajnos, a »nagyok« között is egynéhányan. Magatartásuk, tartózkodásuk, zavaruk mögött ott van az a lesújtó, lesajnáló, nem egy esetben lenéző, leginkább hátmögött hangoztatott kritika: »Ezek (már t. i. mi) a Krisztus ügyének elárulói, mert elhagyták a keresztről szóló beszédet, Elkapta őket (már t. i. minket) a világ, nemcsak a Krisztust prédikálják, hanem magyarkodnak, politizálnak, kultúrkérdésekkel foglalkoznak« ... Hát, kedveseim, nincs igazatok! Az igaz, hogy bűnös, hitvány, alkalmatlan emberek vagyunk mindannyian. Szégyeljük is magunkat miatta eleget. De az is igaz, hogy látásaink s alkalmatos voltunk, bátorságunk Istentől vannak. Isten 'éts emberek előtt, így előttetek és számotokra is valljuk, hogy az ügy, amelyet szolgálunk, az út, amelyen járunk, Istentől van s kizárólag azért szolgáljuk lés járunk rajta, mert a Krisztus szerelme szorongat bennünket s bennünk az egész embert s egész életet. Az útonállók között ott vannak sokszor és sokféleMétppen a, »hivatalosak«.. Fájdalmasan keill újra és újra látnunk, hogy egyházunk hivatalosai bár mostanában már beszélnek az ébredés szükséges voltáról, de mégsem veszik észre, hogy a Lélek honnét fú és merre fű. Az ébredés elmélete iránt való érdeklődés még nem az ébredés nyilvánvaló jelei s tényei meglátása és az ébredés arca előtt való becsületes és következményeket engedelmesen levonó meghódolás. Tudom, hogy sok gyarlóság, fogyatkozás van bennünk, sőt több, mint amennyit mi magunk észreveszünk magunkban és magunk között. De hogy prófétáinkat Isten igazolta,_ nyilvánvaló, mert nem voltunk és vagyunk engedetlenek a mennyei látás iránt. Ahányszor találkoztam a hivatalosakkal, — meg kell mondanom — mindig igen kedvesek, sőt elismerők voltak velem szemben. Mégis tudom, hogy gyanús, ellenszenves, sőt kirekesztett vagyok, de így is mondom, vagyunk személyeinkben és iigyünkIrta : Békefi Benő kel együtt. Pedig tessék elhinni, szívesen vennénk a szemünkbe elmondott kritikát. Afelől is biztosak vagyunk a hivatalosak (ideértjük a sok-sok lelkipásztort) minden gyanúja ellenére is, hogy az ébredésnek, a magyar lelki ébredésnek az a dísze, amit mi szolgálunk, nem újkeletűen és nem »hivatalosan«, de nem is ijedtünkben és divatszerűen a magyar református egyház életének Lélek szerint legalább is tetemes része, tagja. Az ébredés útonállói mögött ott vannak a »szekták«. A szekták alatt a kiszakadókat, az elkülönülteket, a »csak mi vagyunk az igaziak« csoNem jártam istentiszteletre évtizedekig. Pedig a zsoltárokat szerettem. Jól esett bcléolvadnom áradásukba: kapjon csak el, ragadjon magával és hömpölyögjön az örök trónusán ülő Úristen szent lába elé, ott haljon el és csobbanjon utolsót az áhitatos hullám. Nem az én rossz kis senki szavam, de a gyülekezeté. Sőt nem is csupán ez a velem egyazon akarattal éneklő református magyar közösség, de régen porrá lett hajdani zsoltáros ajkak szintén velem zengettek ilyenkor. Apák és nagyapák és váltakozó évszázadok változatlan hite mind ott zúgott az ősi szavak hullámverésében, amelynek sodrában jő volt megtisztulni és semmivé válni. Személytelenné. De személy szerint vele együtt azért mégis célhoz érni. Magát a gyülekezetét is szerettem. Bármelyik gyülekezetét. Legkivált a falusiakat. Hiszen a padokban jóformán ugyanazok a bajuszok, fekete fejkendők és fekete kabátok sorakoztak mindenütt, a kóruson ugyanazok a legények ágaskodtak. Ismeretlenül is ismerősök voltak, szinte rokonok és kedves valameny- nyi. Jól esett hozzájuk tartoznom. Erőt adott, nyugalmat és bizonyosságot. De még a templomot is szerettem. Egyiket jobban, a másikat még jobban. Még a puritán meszeltségre oda- ravaszkodott suta kis díszítéseket is. Még a harmónium véletlen megnyik- kanását is. Persze, hogy egyszer-másszor hát mégis csak elvitt templomba a vágyakozás. Majd mindig keservesen megbántam. Mert hiába az éneklés s a gyülekezet üdítő közössége, — egyszer csak elkövetkezett az igehirdetés. És többet rontott le lelkem épülésén, mint amennyit azon templom és gyülekezet és zsoltár megrakhatott. Bennem is volt sok hiba nyilván. De akárhogyan is, csak azt kellett megállapítanom majd minden esetben, hogy az istentisztelet nem üdvösségemre vált, de kárhozatomra. Majd mindig veszteséggel zárult ez a lelki saldo. Annyi sokat bosszankodtam, háborog- tam magamban a szent beszéd alatt. Tisztelet a kivételnek: vannak igehirdetők, akik csakugyan a tiszta evangéliumot prédikálják. De ilyenek csak ritkán és valóban kivételképpen akadnak. Bibliás ember létemre legtöbb- nyíre bizony nem hallgathattam megbotránkozás nélkül a lelkipásztor fejtegetéseit. Mert szavában nem a tiszta hit ezüstje csengett, hanem olcsó mes. terségbeliség kongott, reszketett és öblögetett benne. És úgy éreztem, hogy a pap visszaél azzal a helyzettel, hogy ott a szószéken nem szállhat véle vitába és nem mondhat néki ellent senki. De ez a visszafojtott indulat templom után is bennem fortyogott sokáig, keserűségeket kavart fel és káromló igazságtalanságokat. Nincs segítség, nem szabad istentiszteletre járnom. Éppen az isteni tiszteletünk fundamentális része akadályoz meg benne, éppen az igehirdetés. A lelki pásztor nemcsak, hogy nem képes Istenhez terelni, de akaratlan elállja a Hozzá kitaposott magányos kis ösvényemet. Magam is hibás lehetek ebben. De portokat értem, akár kiváltak becsületesen a történelmi egyházból, akár benne tokosodtak külön zárt csoporttá. Amilyen nagy baj a lelki feltétel nélküli egyháztagság, éppen olyan veszedelem a véd- jegyzett, kizárólagos, a »mi vagyunk a legengedelmesebb« hívők csoportjai is. Emögött hiúság, önzés húzódik meg. Ez pedig bűn ám lés magas gátat emel az ébredés árja elé. Ide tartoznak a jól értesült^ teológusok is, akik hideg s tudós közönnyel teológifoummá teszik az ébredést, az életet. A bezárkózást el alvás és álom követi. Ez nem az ébredés útesinálása, hanem utonállása. Ezékiel XXXIV. talán nem vádaskodom alaptalanul, ha úgy vélem, hogy nem csupán egyedül magam vagyok a hibás. És éppen ezért írtam meg most a templomjárásom csődjét. Most, amikor e reánk szakadt ité- letes időben szorongva kell látnia Isten jeleiből határozottan látszik, hogy megítélte az egyházat, ez az ítélet érezhető az ifjúsági munkán is, mert résZÍVett az egyház bűneiben. Isten ítélete abban mutatkozik meg — amit az ifjúsági munka irányítói inagyon jól tudnak — hogy hiábavaló minden buz- gólkodás, minden erőfeszítés, nem fog semmit az Ige az ifjúságon, Isten megkeményítette az ifjak szívét: láítják Isten jeleit, de nem ismerik meg Őt, hallják az Ő igéjét, de nem figyelnek reá. A múltkor vettem részt egy ifjúsági napon: olyan csőddel végződött, hogy megkeseredtem bele. Az alábbiakban egy »sötét« oldalára szeretnék rámutatni az ifjúsági munkának, amely — látásom szerint — hozzájárul Isten ítélete megvalósulásához. Az ifjúsági munkának a főbűne, mely az egyházzal közös, az, hogy a »közösségben« felemás igában élnek a hivők a hitetlenekkel. Az ifjúsági munkának — éppúgy mint az egyháznak — kétféle szolgálata van: az evangelizáció és a bitben való építés. S ezt a kétféle munkát állandóan összekavarjuk. Az evangelizációs alkalmakon résztvesznek a hivők is, ami egyáltalán nem baj s az építés szolgálata olyanokra is kiterjed, akik még nem döntöttek Jézus Krisztus mellett, ez már elég nagy baj. Itt nem az a bűn, hogy véletlenül a hitetlenek is épülnek, — bár ha nines alap, építeni sem lehet — hanem a hitetlenek megzavarják a hívők hitét. Ahol az emberek. félnek »gyöngyeiket a disznók elé vetni«, ott nem alakulhat ki közösség. Ez az oka annak, hogy a bibliai összejöveteleinken olyan nagy a hallgatás és nem tud senki sem »hozzászólni« az igéhez. Nem, mert nincs meg az a légkör, melyben felmelegedjenek a szívek egymás iránt; hivők vannak együtt hi. tétlenekkel. Istennek az a követelménye, hogy az »egyház« különüljön el a »nem egyháztól«, a hivők a hitetlenektől. Ne ijedjünk meg attól, hogy az esetleg szép számmal rendelkező ifjúsági egyesületeink megcsappannak, merjük) vállalni a rostálás kockázatát: aki nem Jézus Krisztusért jön az ifjúsági összejövetelre, annak semmi helye 6incs ott! Az így előállott kis közösségnek az egész világ mellett missziói területe lenne azután a »régieki« összejövetele is, ahol állandóan evangélizációs munka folynék. Ha egyéb zavarok is vannak az ifjúsági munkában, azok mind köny- nyen kiküszöbölhetők, ha a legfőbb akadályt elhárítjuk a fejlődés áljából. Természetesen, , ha csakugyan KrisZ. tust akarjuk az ifjúságnak adni, ah. hoz az szükséges, hogy az ifjúsági munka irányítói és vezetői is Krisz- tu(|éi / legyének' Hitetlen vezetőkkel nem lehet hívő közösséget alakítani. — Istennek a világos parancsát tehát Legutoljára említem az ébredés ügyének a kisajátítóit. Bizony ilyenek is vannak. S óh jaj, közöttünk is alszanak. Az lébredés nem egyesületi, mozgalmi vagy egyházi program, hanem Isten ígérete éspedig az egyetemesség számára szóló ígérete. Aki vagy akik ezt kisajátítani akarják, éppen az ébredés elé emelnek gátat. Az ébredést Isten maga hozza el. Azt az ember csak várhatja. Az ébredés ügyét szolgálni két dolgot jelent: 1. megnyerni embereket erre az imá'dságos várakozásra; 2. ki-ki végezze el engedelmességben és áldozatban, ami éppen rábizatott, tudva, hogy sokakra van rábízva egy-egy részlet. Az útonállók az ébredés ügyét nem veszélyeztetik, csak magukat sodorják veszedelembe lés bűnbe. A szél fú, ahová akar. A zúgását pedig hálásan és reménykedve halljuk. mindnyájunknak református egyházi életünk csődjét, — bizony, még egyéb magyar keresztyén egyházakéval való összehasonlításban is. Pedig szomjúhoznak a juhok. Krisztus igazságának mély vizeit szomjazzák. Nem kell-e most különösképpen ügyelniök a Pásztoroknak, hogy még a víz maradékját is lábukkal fel ne zavarják? Egy presbiter vegyük a (lelkünkre: »Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában!« S azo. kai, akiket hivő ^íjaknak ismerünk, akik bizonyságot mernek tenni Krisztusról, építsük bele a Krisztus gyülekezetébe. Ha kevesen vagyunk, ne aggasszon minket, mert Krisztus egyháza olyan, mint a mustármag, mely a legkisebb a magvak közül, (je szép fa lesz belőle! Hajdú Péter----------- —yrnM— Ka posvári evangélizáció. Csodálatosan épségben maradt 30.000 lelkes városban 3000 lelkes református gyülekezetben május 12—19-ig adott Isten alkalmat az evangélizációra. A szolgálatokat Dobos Károly budapesti fasori református lelkipásztor végezte. A gyülekezet lelkipásztora, ikafalvi Farkas Béla, az evangélizáció régi munkása. Egy hitoktatólelkész és egy segédlelkész mellett két diakonisszát is tart ,a gyülekezet. A gyülekezet bibliaolvasó, imádkozó közössége képezte a munkatársi gárdát, de az evangélikus és methodista egyház hívei is sokan lelkesen segítettek az evangélium hálójának kivetésében. A meghívót személyesen juttatták el minden református családhoz, de ezenkívül ki-ki egyéb ismerőseihez is. Egyik estére pedig a megmaradt zsidóságot hívogatták nagy buzgósággal. Isten Lelke szemmel láthatóan munkálkodott a szívekben. Minden reggel 7 órakor 250—300 lélek vett részt az imafélórán. Naponta csoportösszejövetel volt a gyülekezet különféle rétege számára. Ezenkívül a börtönben, rokkant katonák közt, kórházban, házanként több helyen öregeknél, betegeknél voltak evangélizációs igehirdetési alkalmak. A leányifjúság által különösen lelkesen zendiilt szét az esténként tanult »új ének« szinte az egész városban. 7—900 lélek estéről-estére hűséggel résztvett a evamgéiizáción. Az imádság, bizonyság- tevés sok szívből feltört. Sok volt az új arc estémként a gyülekezetben, akiket megragadott egyik este az Ige s azután nem tudtak már elmaradni. Újból megindult a fiú ifjúság között is a .bibliai munka. A záró úrvacsoraosztás az ökumenieitás jegyében folyt le. Református, evangélikus és methodista lelki- pásztorok közösen szolgáltak az Ur asztalánál. A legnagyobb öröm azonban a bizonyságok fellege volt arról, hogy Jézus Krisztus sok szív előtt felragyogott, mint Isten Fia és személyes Megváltó. A »Magyar Ébredés« szegedi konferenciáját június 29-én és 30-án tartjuk meg a szegedi református gyülekezetben. A vidékiek készüljenek rá. Imádkozzunk érte. Jaj az Izrael pásztorainak 1 Az ifjúsági munka válsága
