Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-05-18 / 10. szám
MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS a Burkolt és nemburkolt evangélium Sok szó érte a házelejét nálunk mostanában amiatt, mert egyesek szerint nem nyíltan és elegyitetlenUI, hanem burkoltan és világi dolgokkal össze- ogyelítve hirdetjük az evangéliumot. Mintán pedig hasonló gondolatok másoknak is eszébeiitődhetneh, nemcsak azoknak, akik azon nyomban kipakolnak vele, mihelyt kelletlen érzéseik támadnak, legjobb lesz, ha komolyan vesszük a vádat és megpróbálunk szeme közé nézni annak rendje és módja szerint. Ne is mondjak egyébként többször ezt a szót, hogy vád, hiszen a szóbanforgó testvérek nem emelnek vádat. Inkább szomorkodnak és aggodalmasan nézik, mit csinálunk. Azt mondják, jó, tudják ők, hogy e sorok írója példán! tndo- mánnyal foglalkozik s értik is és csöppet sem kifogásolják, ha nagyon sokszor ir vagy beszél másról, tudományról, nevelésről, iskoláról, iskolaszervezetről, lélektanról, irodalomról, filozófiáról. Nem az a baj. Az a baj, hogy mikor evangéliumról, Jézns Krisztusról, megtérésről, újjászületésről, bűnről, örökéletről, üdvösségről, egyházról, misszióról kellene beszélnie, olyankor is filozófia, lélektan. iskola, pedagógia, tudomány, vagy társadalmi probléma, sőt politika vegyül a szavába. Múltkor is például, szólván az első szeretet elvesztéséről, felületes olvasó könnyen úgy érthette, hogy a demokrácia, vagy a nevelési reform iránti első szeretet elvesztéséről értekezik, nem a. Jézus Krisztus iránt érzett első szeretet meghídegüléséről. Emlegetik s bizonyos mértékben e sorok írójának a számlájára írják a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség idei téli konferenciáját is. ahol Kelet missziója címén sok mindenről szó esett, de mikor egyszer valaki tévedésből kiejtette Urunk Jézus Krisztus nevét, a konferencia éppen akkor soros elnöke azonnal megkövette e súlyos Tsyelvbotlásért a hallgató közönséget. Hogy lehetne megvigasztalni valahogy ekkora nagy szomorúságot? Vagy hagy lehetne válaszolni legalább ilyen fúlyos és ilyen jogos panaszokra? Kijelentem áperté, sehogy sem lehet. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nincs szükség a szomorúságra és nem jogos a panasz. Vagy elegyítetlen az evangélium hirdetése _ vagy nincs mit, esetleg nines kivel beszélni. És mert az aztán már igazán nagyon keserves dolog lenne, ha valóban nem volna mit, vagy nem volna kivel beszélni, arra kéméin az aggodalmaskodókat, vagy panaszolkodó- Vat, higyjék el talán az előbbit: az könnyebb eset is és sokkal szivetvidá- mitöbb. Higyjék el. hogy mi, egybeverödve egynéhányan s immár évek óta egyetlen boldog életközösségben ugyanazt az evangéliumot, hirdetjük, amit ők, a szomorúak és panaszkodók s lehet, hogy a "nyelvünk más, a mondanivalónk cllen- tien ugyanaz, ami az övéké: a tiszta, igaz, elegyítetlen evangélium. Mi lehet hát a boíránkozás oka? Talán visszafordítsuk a vádat és azt mondjuk, az ö tökéletlenségük? Szó sínes róla. Szó van. illetőleg szó lehet azonban valami egyébről. Arról, hogy a két háború közt megszoktunk az evangélium hirdetése közben kétféle beszédet. Egy hétköznapit, meg egy vasár- naplót. A mi esetünkben a hétköznapi engedélyezett beszédtéma 3 pedagógia, meg az irodalom, meg a lélektan, meg a filozófia lenne. A jelenleg érvényben lévő illemtan szerint nem követnénk el bűnt, ha hétköznapi alkalmiakkor nem elegyítenénk a mondanivalónkat evangéliummal, hanem úgy beszélnénk a ••elsorolt témákról, mint azok a kollegáink szoktak. akiket fentnevezett missziós testvéreink se világ fiainak« emlegetnek. Hanem aztán, ha elkövetkezik a vasárnapló alkalom, aki or nem volna szabad egyébről beszélnünk, mint félreérthetetlenül és mások számára is eltévcsztheteíleniil Jézus Krisztus evangéliumáról. No itt a haj. Mi, szóbanforgó egynéhányat, vegyék tudomásul többi testvéreink, sohasem beszélünk egyébről. Nekünk nincs kétféle témánk, csak ez az egyféle: Jézns Krisztus evangéliuma. Mégpedig nem mással összeögyelitve, hanem elegyitetlenül. Hogy magyarázzuk meg? Itt van például a pedagógia. Lehet, hogy mások szemében és számára ez • adomány, filozófiai stúdium. »E világ : pedagógus fiainak és missziós testvéreinknek egyaránt, meglehet. Nekünk a pedagógia is evangélium, mert tudományos módszerrel megvizsgálva is ugyanazt az eredményt mutatja, ugyanazt az örvendetes üzenetet hirdeti, hogy Isten adja a növekedést. Módszeres eljárás ide, didaktikai egység oda, gyermek- lélektan emide, pedagógiatörténet amoda: hiába minden emberi tudás és ügyeskedés, személyi lap és óraterv is hiába: Isten adja a növekedést. Paeda- gogus non fit, non nascitur, hanem vagy megtér és újjászületik, snyervén kegyeimet-, vagy mehet a pékhez, mert Isten adja a növekedést. Nem azt jelenti ez, hogy vadzseni a pedagógus, tehát ne is tanulja a mesterségét, úgyis hiába, Bereczky Albert: Egy hajóban vagyunk. Év ugyanazon a tengeren. Ugyanaz a vihar, ugyanaz a mélység és sötétség fenyegeti az egész hajót és minden benne lévőt, így olvastam ezt Pál utazásából, ahogy fo. golyként Rómába vitték. Pál és társa (vagy társai) nem változtathattak már semmit a szörnyű veszedelmen, amibe a hajó került. Előre megmondta a parancsnokló századosnál:, hogy ne induljanak el, mert nemcsak a hajótehernek és a hajónak, hanem életüknek is súlyos veszedelme fenyegeti őket. Rém hallgat, iák rá. Az Isten emberének nem volt módjában az utat megakadályozni s még kevésbbé, hogy ö maga ne menjen velük. Vitettek együtt, apostol, hajóslegények, foglyok, és katonák, az előre látott és a felelősök állal nem hitt viharba. így olvastam Istennek azt az üzenetét, hogy a hívők nem kivételezettek, hanem ugyanabban a hajóban utaznak amiben a többiek. Az egyház ebben a világban él. Más, mint a világ, egészen más, de a sorsa ugyanaz. Jó már egyszer a hívőknek is megtanulni, hogy ők nem úgy az Isten kivételes szereteté. nek a tárgyai, hogy nekik aztán más sorsuk, szenvedésmentes életük, halál, veszedelemtől megkímélt útjuk van. Ho. gyan lehetnének mások számára erősí. téssé és vigasztalássá nehéz időkben, ha nem kóstolnák meg ugyanazt, amit a többiekf A hívők közössége se utazik külön hajóban. Az egyház csak úgy lehet só, kovász és világosság, ha vállalja, hogy benne van ebben a világban. Ránk nézve ez azt jelenti, hogy a magyar református egyház a magyarsággal, az egésszel egy hajóban utazik. Ugyanazt a sorsot, ugyanazt a szenvedést és ugyanazt a halálveszedelmet hordozza, amit a nép. De! Valami döntő dolog következik itt. De az egyháznak van Istene. Olyan Istene, aki szól. Nem ismeretlen és távoli, hanem a sorsunkat intéző Isten. Az Isten embere és az Isten népe ugyanazon a hajón, a mélység és a vihar sötétségében a többiekkel együtt van, de neki van Istene. Csak ennyi a különbség. Van valaki, aki a sötétben szól hozzá. S az Isten emberének és az Isten népének az a dolga, hogy ezt a szót meghallja és elmondja. Az a felelőssége az egyháznak, hogy a múltat megítélje, az engedetlenség büntetését meghirdesse és amikor tsem nap, sem csillagok nem látszanak... és minden reménységünk elvétetett életbenmaradá- sunk felőle, akkor új reménységet ébresszen. Az egyháznak ez a dolga így együtt. Nem vak és alapjában szemtelen reménységet hirdetni, a múlt megítélése és a megérdemelt büntetés meg. hirdetése nélkül. Pontosan úgy, ahogy Pál csinálta, aki előre is megmondta, hogy mi fog következni rájuk, s amikor benne voltak a halálveszedelemben, akkor is megmondta. A hajótehernek, gabonának, fölszerelésnek immár vége. Maga a hajó is menthetetlenül szét fog szakadozni. Ha előbb hallgattak volna Isten emberére, megmaradt volna minden s megspórolhatták volna a sok szenesük. azt jelenti, hogy a növekedést Isten adja, tehát a még olyan tanult, vagy született pedagógus sem nélkülözheti Isten kegyelmét, tehát Krisztus Urunk evangéliumát. Ami pedig eljárásunk módszeres! oldalát illeti, szerény véleményünk szerint abban is van evangélium. Mi a pedagógusoknak úgy beszélünk pedagógiáról, ahogy Krisztus Urunk a kánai mennyegzőn nem a hegyi beszédet mondta el, hanem a vizet változtatta borrá. A hegyi beszédet — a hegyen mondta el, ahol az embereknek nem- az ihatnékjok volt nagy, hanem a hallgat. hatnékjok. Karácsony Sándor védést és félelmet. Ebben a tekintetben minden mentési kísérlet hiábavaló, mert már elkésett. Lényeges, aláhúzom, hogy döntően lényeges: aki ezt nem akarja elfogadni, annak nem lehet reménységet hirdetni. Az engedetlenség büntetését kell először elfogadni, hogy a csillag. talan viharos éjtszakában újra föl- derengjen a reménynek valami világossága. Teljesítettük-e mi, a magyar református egyház a magyarság számára ezt a A legkönnyebb valamit félreérteni, a legnehezebb valamit úgy megírni, hogy ne értsék félre. Ezt kell előrebocsáta. nőm az alábbiak mentségéül. Ha gyülekezeteink pár év előtti — saj. nos, sok esetben mai — képét magam elé idézem, az tűnik fel, hogy bár sok szó esett a megtérésről, hallatlanul nagy csuda volt az, ha valaki megtért. Ha csak annak lett volna csuda, akivel megesett, nem szólnék egy árva szói sem, mert ennél nagyobb csuda a mi parányi életünkben nincs. A külön csoda az, hogy egy-egy ember megtérése az egész gyülekezet előtt is csudaszámba ment. Valljuk meg no: kicsit kételkedtek, hogy ez tényleg megtörtént, kicsit »kóros«, »túlzó keresztyénnek« tartották mindaddig, amíg az illető fogta magát és el nem illant a tetthelyről valamilyen szűkebb társaságba, hasonszőrű emberek közé (lásd: szekták keletkezése című szomorú fejezetét egyházunk történetének), ahol a vele történt csudát elhitték, megértették és kellőképpen tudták fogadni. '(Csak zárójelben mondom el azt az egyedülálló anekdótát, amit egy testvéremtől hallottam. Megtérése után — úgy gondolta, hogy ez az illendő — beállított lelkipásztorához és mámorosán bejelentette, hogy vele mi történt. A lelkipásztor először nagyot nézett és be akarta bizonyítani, hogy ez pedig nem igaz. Mikor sikertelennek bizonyult ez a kísérlet, kiutasította, hogy ilyen szektás dolgokat pedig nem tűrhet el, ő egészséges kálvinista embereket szeret maga körül látni.) Persze, azt senki sem tagadta, hogy meg kell térni, de úgy értelmezték az »átlag keresztyén emberek«, hogy »majd én is eljutok a végén oda«. így lett hallgatólagos közvéleménye a református gyülekezetnek, hogy a megtérés a keresztyén életnek legfelsőbb grádicsa, olyan szédítő magaslat, ahonnan az égbe már nem is fel, hanem le kell pottyanni. Volt egy ifjú lelkésztestvérem pl., aki miután megtért (sajnos, csak idézőjelben »tért meg«), még hozzá számszerint ötödször és mind az ötször »most azután igazán«), megállapította, hogy felérkezett a keresztyén élet legfelsőbb csúcsára. Én akkor roppant irigykedve néztem rá és úgy éreztem, hogy ez tényleg valami megérkezés. Azután, amikor — Isten kibeszélhetet- len irgalmából — én is megtértem, azóta is mindig és mindenkinek és most is mindenkinek tisztelettel közreadom, hogy nem kerültem a legfelsőbb grádicsra, nem »érkeztem meg«, nem vafeladóiunkat a múltbanf Volt-e prófétai látásunkT Az előrelátás a prófétának kötelessége. Az előrelátás hiánya az egyháznál vakság. Az egyház nem mondhatja, amit mások szoktak mondani, hogy »nem tudhattuk előre«. »Mert semmit sem cselekszik az én Uram az Űr, míg meg nem jelenti titkát az Ö szolgáinak, a prófétáknak.« Az egyháznak itt van a múltból egy súlyos, terhes adóssága: nem mert Istentől látást kérni és nem merte Isten közelgő ítéletét tisztán és világosan meghirdetni. Ne mentegessük magunkat azzal, hogy szórványosan voltak, akik megtették. Valljuk meg és vállaljuk el, hogy bizony »a trombita bizonylatán zengést tette. Isten előre látott és előre megmondott ítélete elkövetkezett és még tart. Iszo. uyúvá lesz az adósságunk, ha most nem fogjuk hirdetni, hogy nem az elemekkel tusázunk, hanem az elemek mögött a reánk haragvó Istennel. Az egyház adós maradt a múltban az események prófétai Idttatásdval és a bekövetkezendő ítélet közös bűnbánatra hivő meghirdetésével. De elhordozlialatlan teherré és a pusztulásunkat jelentő ítéletté válik a jövendő, ha most meg nem mondjuk ennek a népnek, hogy értse meg végre a sorsát, fogadja el Isten kezéből a meg. érdemelt büntetést és törjön össze minden gőgje és lázadása. Sorsunkat most két végletesen rossz lelkülettel lehet hordozni. Az egyik a kétségbeesésig zuhanó csüggedés. A másik a dacos lázadás. Az egyháznak kell a keskeny utat mutatni a két mélység között. Közösségi bűnbánatról van szó. Vájjon a hívők közösségében ébred-e már ez az újfajta bűnbánót? gyök szédítő magasságban, nem lettem csudamódon példánykép, hanem egy. szerűen keresztyén lettem. Mert a keresztyén ember pontosan a megtérése pillanatában lesz keresztyénné. Nem befejeződik valami, hanem elkezdődik va. lami, benne. Érti az Igét, tud imádkozni, szeret szolgálni és napról-napra jobban igényli a Szentlélek állandó indítását újabb és újabb engedelmességre. Mert arra kell rájönnie a megtért léleknek, hogy nemcsak benne kezdett el valamit az Ür, hanem vele is kezdene már valamit. A megtértségén örvendező embert na. gyón meg tudom érteni, mert tudom, nincsen nagyobb élménye az embernek, mint amikor ráébred arra, hogy bűnös és megtudja, hogy bűnei megbocsáttattak, de nagyon keményen szoktam figyelmeztetni őt arra, hogy most már lépjen be az engedelmesség világába. A megtérés után jön minden, ami a ke. resztyén életet adja iki: harc a kísértések ellen, szeretet, szolgálat, imádság, szenvedés és áldozathozatal. Mi sem természetesebb tehát, minit az, hogy a keresztyén ember megtért ember és, hogy csak a megtért ember a keresztyén ember. Ennél miár csak az természetesebb, hogy nincs lehetet, lenobb vállalkozás, mint nem keresztyén emberből, akár szépszerivel, akár fegyelemmel keresztyén életet kicsikarni. A sorrend tehát ez: megtérés — keresztyénné létei — keresztyén élet. Gyülekezeteink reformálása ott kezdő, dik, hogy a megtérés nem a szekták monopóliuma, vagy hetedhétországra szenzáció többé, hanem az elhívott élet elhívásának megbánhatatlan gyű. mölcse, az út kezdet^, a kegyelem ki. tárt ajtaján való belépés. Meg lehet pihenni egy pillanatra igen-igen nagy hálaadással, ennél az eseménynél, de azután már nines helye több pihenésnek, hanem tessék engedelmesen követni a mi hitünk Elkezdőjét és Be- végzőjét, hogy amit elkezdett, azt be is végezhesse. A gyülekezet pedig nagy hálaadással örvendezzen együtt isten angyalaival egy bűnös megtérésén, de vegye tudomásul, hogy igazi pásztori feladata most kezdődik, mert minden keresztyént Isten munkatársává kell építeni. Cikkem első mondatával ismételten mentegetőzve tudom, hogy aki az TJré, az nemi érti félre az elmondottakat. Fekete Sándor dz egyház adáó ó águ Csak elindulás!
