Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-02-23 / 4. szám
2 MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS Dr. SZABÓ ALADÁR: Teherhordozás „Az odafelvalókat keressétek!” Nemrég levelezőlapot kaptam e lap felelős szerkesztőjétől, aki abban többek közt ezt írta: »Nagy örömmel venném, ti a az Ébredés számára belső indítás szerint kőidénél cikkeket,« Ennek a felhívásnak engedelmeskedtem e cikk megírásával. De miért is írok éppen erről a tárgyról: »Az odafelvalókat keressétek«? Közel két hete, reggeli csendesórámban a rómaiakhoz írt levél 8. fejezetével foglalkoztam. S e csodálatos fejezet igéi közül — számomra akkor egészen érthetetlen módon — a 18. vers vésődött legjobban lelkembe: »Azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.« Akkor még egészségesnek éreztem magamat. Jobb kezemen volt ugyan egy kis sérülés, de úgy tapasztaltam, hogy az is gyógyul. Néhány •óra múlva azonban a seb elkezdett egyre kegyetlenebből fájni. Délben árva- házunk egyik diakonisszája kötést tett is a magyar ébredést szolgálom. Hiszen jómagam is sokat imádkozom az ébredésért s Isten segítségével igyekszem annak útegyengetője is lenni. De mindig jobban látom és tapasztalom, hogy a magyar ébredést csak úgy áldja meg az Isten, ha megszabadulunk minden ha- szonelvüségtől és mindenek felett azért kívánjuk az ébredést, hogy Isten dicsősége ragyogjon fel ennek nyomán s hogy halhatatlan emberi lelkek eljussanak az Istennel való megbékélésre, az üdvösségre. S ha majd megadatik az ébredés Isten kegyelméből, bizonyára hálás szívvel fogjuk megtapasztalni annak e földi világ szempontjából is értékes eredményeit, de az lesz az igazi öröm számunkra, hogy sok-sok drága magyar lélek, »mikor a Krisztus a mi életünk meg jelen,... Övele együtt megjelenik dicsőségben/« (Kol. 3:4) Az odafelvalókat keresve, kérjük és várjuk a magyar ébredést! Milyen időszerű most ea a szó! Ki ne hordozna ma terheket, kisebbeket, nagyobbakat! De vájjon úgy hordozznk-e őket, ahogy keil, amint Isten igéje elénk írja? Mert ebben sem lehet más zsinórmértékünk. A galácziabeliekhez írt levél 6. részében van erre nézve két mondás, amelyek mintha ellentmondanának egymásnak. A 2. vers azt mondja: »Egymás terhét hordozzátok«, az 5- vers pedig: »Kiki a maga terhét hordozza«. Első tekintetre úgy tetszik, mintha ez sehogysem egyeznék. Pedig, ha alaposan gondolkozunk fölötte, meglátjuk, hogy ez a két ige tulajdonképpen kiegészíti egymást »Egymás terhét hordozzátok« ez a szeretet parancsa, Isten gyermekeinek egymáshoz való viszonyára vonatkozólag. Lásd meg keresztyén testvéred terheit, gondjait, fáradalmait, szenvedéseit, testieket és lelkieket egyaránt és köny' nyíts rajta. Amit csak tudsz tenni imádsággal, jó tanáccsal, biztatáareá, de a fájdalom nem szűnt meg. így bizony nagy önuralom kellett a délutáni konfirmációi óra és temetési szolgálat elvégzéséhez. Másnap a meggyűlt ús megdagadt sebet a helybeli kórházban felvágta az orvos. Lázas voltam, néhány napig az ágyat kellett őriznem s csak a kórházi kezelések idejére kelhettem fel. Már régen nem szenvedtem testileg any- nyit, mint ezekben a napokban. De megértettem, miért kellett Rom. 8:18-at szívembe zárnom, hisz szenvedéseim közepette annak a dicsőségnek a reménysége adott erőt és vigasztalást, melyhez nem hasonlíthatók azok, amiket most szenvedünk. Volt idő az életemben, mikor a keresz- tyénségnek múlandó, földi áldásait láttam igazán fontosaknak s az ébredés nyomán ezeket az eredményeket kívántam és vártam mindenek felett. De ez a reménység bizonyos »keresztyén« ha- «zonelvüséggel együtt éledezett a lelkemben: ha komolyan veszem keresztyéni hivatásomat, az evangélium hirdetését, elveinek gyakorlati megvalósítását, ha lesz magyar ébredés, akkor számomra előnyösen megváltozik családom, gyülekezetem, nemzetem élete s nekem itt a földön igen jó dolgom lesz. És amikor ezzel ellentétes tényeket tapasztaltam, eleisüggedtem, Bőt ledkese- redtem nem egyszer. Mire tanított meg Isten a fent elmonTessék megmondani: mit Cő.ináíjafi Mostanában több formában érkezett visszhang igehirdetésemre, oiy- féleképpen, hogy föltették többen is a kérdést: mondjam meg, hogy mit csináljanak. Egyik igehirdetésemen felhőse szankodott fiatalember keresett fel azzal, hogy ne prédikáljam ki mindig azt, hogy ő nem jól él> hogy ő nem jól csinálja a dolgokat, hogy ő téved, hogy 5 lusta, hogy ő el- tunyáskodja az időt és elszalasztja az alkalmakat, hanem adjak program mot néki. _ »Tessék megmondani, mit csináljak?« — Hát ezt miért »térded tőlem? En nem vagyok az Isten belső titkos tanácsosa, se munkaügyi minisztere! — Hát akkor kitől tudjam meg! — Ezt tőlem kérded?... Munkatársaimmal volt nemrégiben ugyanilylen kérdéseken összekoccanásunk. Azt panaszolták, hogy azért nem tudnak velem dolgozni, mert én nem mondom meg, hogy mit csináljanak. Nem akarták megérteni, hogy az Isten országa munkájába beálló keresztyén munkás elsősorban Isten munkatársa. Az Isten sokkal közvetlenebbül vesz részt az ö országa, az egyház munkájában, semhogy közvetlenül ne adna kinek-kinek Hatást és utasítást a saját munkájára nézve. A keresztyén misszióban nem a jó munkabeosztás, munkamegosztás * I. és elosztó«, hanem a Szentlélek Isten közvetlen vezetése az, ami eldönti, hogy kinek-kinek mi a dolga. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy Pál ne bízzon rá valamit Timotheusra, és hogy Timotheus ne örömmel engedelmeskedjék a Páltól kapott megbízatásnak is. Sokan élünk együtt, nemcsak család, hanem családok és intézmények. Sok a zavar és a rendetlenség. Majd mindenki szeretné, hogy másképpen legyen. Tőlem várják a rendcsinálást. Igazuk van, de csak egy határig, mert az »igazgató« utasításai, a házszabályok, a munka- és házirend nem oldja meg a rend, a békesség, az egymás el* hordozása, a szeretetben való elszenvedés problémáit, az összeütközés pillanatában nem az igazgató, hanem valaki Más mondja meg, jelenti meg, hogy ki mit cselekedjék. A Szentírásnak bosszantó, a szeget fején találó, igaz és kérlelhetetlen felelete van arra, hogy mit csináljunk. Az egyiket Péter mondja első pünkösdkor: »Térjetek meg és keresztelked.ietek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatára; és veszitek a Szentlélek ajándékát.« A másikat Pál mondja a filinrm börtön őrnek: »Higyj az Űr Jézus Krisztusban és idveziilsz mind te, mind a te házadnépe!« dott és ahhoz hasonló tapasztalatok által! Elsősorban arra, hogy amíg itt a földön élek, ne várjak szenvedesmentes étetet. »E világon nyomorúságtok lészen«, mondja Jézus. Akik azt remélik, hogy a keresztyénség földi paradicsomot teremt számukra, csalódni fognak. Másodszor arra, hogy ne az idelent- valókkal, hanem az odafelvalókkal törődjek. Az bizonyos, hogy a keresztyén- ségnek van hivatása a földi élet szempontjából is: Jézus tanítványai »a föld sava«, »a világ világossága« kell, hogy legyenek. Az bizonyos, hogy a keresztyénség áldásai a családi, a nemzeti, a látható egyházi életben is megnyilatkoznak. De jaj nekünk, ha csak ezekért küzdünk, fáradozunk és nem az Istennek a Jézus Krisztusban, onnét felülről vaió elhívása jutalmáért, hanem azéri a dicsőségért, mely nékünk majd odafenn s mindenekfelett akkor fog megjelentetni, ha Jézus Krisztus az ő dicsőségében megjelenik. Hiszem, hogy e lap szerkesztői is tudják és vallják ezeket az igazságokat, de Isten Lelke kényszerít reá, hogy e lap hasábjain is szóvá legyem ezeket — nem velük szemben, hanem kiegészítve mindazt, amiről ebben a lapban írni szoktak. S meg vagyok győződve, hogy ezzel Sgifutt az lit Azine eí'áit Vá!fa!od-e , így" a közösséget? »És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illethetik egy tag. vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint.« I. Kor. 12:26—27. A keresztyén ember a Szentirás bizonysága szerint közösségi ember. Csak akkor keresztyén a szó bibliai értelmében, ha tagként beletartozik a szentek egységébe, abba az egészbe, ami a Krisztus teste. Ez a beletartozás azonban semmi körülmények között sem csupán elméleti, hanem igen életes va. lóság, mert éppen ez az életessége bizonyítja magát a keresztyénséget. A keresztyén ember közösségi voltának egyik bizonyítéka, hogy odatartozik az együtt szenvedő tagok közé. Nem közömbös szemlélője, hanem igazán együtt sír a síróval, szenved a szenvedővel, könnyezik a könnyezővel. Neki is fájdalom, ami a másiknak fáj. A másik bizonyság az, hogy irigység mentesen tud örülni annak, ha a másik tag dicsőséggel illettetik. Mennyi bajt tud okozni még keresztyén közösségekben is az irigység. A másikat jobban szeretik, szívesebben fogadják, hozzá több szót szólnak, azt észreveszik, arra rábíznak valamit. Milyen nehéz ennek és ezen örülni, sőt ezzel együtt örülni! Pedig, ha valaki beletartozik a szentek egységébe, csak így tarozha- tik bele. A harmadik bizonyíték az, hogy 6 csak része az egésznek. Az egész a Krisztus teste, az egyház. Az egyes hivő, megváltott, Krisztusban élő csak része ennek. Egyedül nem is lehet élni keresztyén életet, mert ki ki csak részét fogja meg annak. A teljességet, az egészet csak a többivel együtt élheti meg bárki. Hogy kinek-kinek olyan hiányos a keresztyénsége közülünk, az csak azért van, mert nem hiszi vagy nem vállalja az életes, a kiegészülő, a kiegészítő közösséget a többivel. A keresztyénség nemcsak Krisztus és én, Krisztus és a te ügyed, nem privát ügy, hanem beletartozik, hozzátartozik az egyház, a hivők közössége, a szentek egyessége. így: együtt szenvedve, a másik tisztességének örülve és a többivel kiegészülve, vállalod-e a közösséget? Béke« Benő * sál, kézzelfogható cselekedettel, tedd meg. S a másik ige? Az meg azt mondja, hogy ne várj ezért viszonzást a másiktól, sem elismerést, sem hálát, sem kézzelfogható cselekedetet, hordozd csendesen a magad terhét. Jó lesz ez így? Jó, ha meggondolod, hogy a két parancs nemcsak neked szól, hanem annak a másiknak is. S ha ez így megértette, s a szerint cselekszik, — pedig ezt sokkal jobban várhatod, ha magad betöltőd mind a két parancsot, mint ha nem — akkor megvan az, amire ez a két parancs tulajdonképpen céloz, a testvéri egyetértés, a ke resztyén egység. De mennyit vétkezünk ez ellen a két parancsolat ellen, egyeseik ép pen úgy, mint a hivő közösségek. Milyen fájdalmas látni azt, hogy ez utóbbiak is, nemcsak nem hordozzák egymás terheit, hanem megnehezítik a másiknak terhét bizalmatlansággal, féltékenykedéssel. Mennyire elárulja ez azt a szomorú tényt, hogy hivő emberek sem arra helyezik a legnagyobb súlyt, ami őket igazán eggyé tenné, vagyis az Ur Jézushoz való odatarto- zásra, a benne megtalált kegyelemre, hanem másodrendű dolgokra, úgy a maguk életében, mint a másokéban. »Az aratnivaló sok«, — mondja az Ur, s éppen ezért természetes és szükséges, hogy legyenek különböző munkásesoportok, s mindegyik a maga helyén végezze a maga munkáját s hordozza a maga terheit. Külsőleg nem lehet és nem is kell egymással összeolvad- niok. De vájjon nem volnának-e pontok, ahol találkozhatnának éspedig bizalommal, szeretetben? Az újév első hetének imádkozó összejövetelei bizonyára ezt célozzák s én nagy örömmel olvastam, hogy Nyíregyházán négy protestáns felekezeit, református, evangélikus, methodista és baptista, együtt tartotta meg az imahetet. De vajion hány helyen volt ez így? Hány helyen omlott le az a rideg válaszfal, amely nemcsak a felekezetek, hanem a kimondottan hivő egyesületek, szövetségek, társaságok között eddig fennállt s azokat egymástól elválasztotta? Hány helyen tartottak bűnbánatot e miatt a rideg válaszfal miatt? S meg fog-e mutatkozni, hogy ez megtörtént? Mert, ha továbbra is megmarad a bizalmatlanság, féltékenység, ítélkezés vagy legjobb esetben közöny, akkor hiábavaló volt még a közösen tartott imahét is. Gondolkozzunk ezen, s az Ur világosítsa meg a szemeinket, hogy meglássuk, menynyi meg nem bánt bűn terheli a lelkünket ezen a téren is. Hogy megfeledkezünk Urunk és Megváltónk buzgó imádságáról mennyei Atyjához: »Hogy egyek legyenek, miképpen mi egy vagyunk«, »hogy elhigyje a világ, hogy Te kűldtél engem«. (Ján. 17:21. 22.) Nemcsak Isten gyermekeinek, hanem a világnak is szüksége van Isten gyermekeinek egységére. A mi magyar világunknak is. Gondolunk-e erre? Vágyunk-e arra, hogy megadjuk neki azt, amit méltán vár tő’ünk? Imádkozunk-e azért, hogy a mi magyar népünknek evvel a mi egységünkkel is segítségére legyünk? S ez nem lehet másképpen, csak ha megismerhetik, hogy Isten gyermekei egyek a Jézus Krisztusban. Ismét mondom, gondolkozzunk ezen és alázzuk meg magunkat, mert van miért özv. Vargha Gyuláné
