Magyar Református Ébredés, 1946 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1946-01-12 / 1. szám
a IV. évfolyam, 1. szám. Ál*52 i *8000 P 1 »46 január 12 Értelmes NEVELÉSÜGYÜNK KÁTYÚJA írfa: KARÁCSONY SÁNDOR embereknek valljuk magunkat, mi a XX. század emberei s mégis van egy furcsa tulajdonságunk — az, hogy nem értjük, vagy nem is akarjuk megérteni a nyílt és világos beszédet. Megszoktuk azt, hogy minden meg-, nyilatkozás mögött valami hátsó, elrejtett gondolatot, vagy okot keressünk s nem úgy fogadjuk a #zót, ahogy azt kimondották. Ennek következtében bizalmatlanná vált az ember embertársával szemben, férj feleséggel, szülő gyermekkel szemben, sőt nemzet nemzettel szemben is. Ez egyik oka annak, hogy olyan elviselhetetlen az élet ezen a földön. Ugyanígy vagyunk Istennel is. Világosan megmondotta Igéjében a maga nyílt és gyermek előtt is érthető akaratát. Megmondotta, hogy a bűn tette nehézzé, sőt elviselhetetlenné az ember életét; megmondotta, hogy »a bűn zsoldja a halált; megmondotta, hogy elvész a nép, mely tudomány — az ő Igéjének a tudománya — nélkül valót; megmondotta az egyén számára, hogy »higyj az Űr Jézus i3uúoóu/I lő idce^ülsZt; tí ue.il- xet számára: »hogyha szólok egy nép ellen és ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér az a nép az ő gonoszságából, amely ellen szólottám, én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghezvinni gondoltamt. Megmondotta tehát, hogy abból a kátyúból, melybe nemzet és egyfn került, csak egyetlen kivezető út van: a bűnbánat és a megtérés útja. Nyílt és világos beszéd ez, ugyebár? És mégis, miért nem értjük? Mert Isten szavai mögött is más értelmet keresünk. Ha Isién Igéje bűnről és ítéletről beszél, melyet ránk hozott, akkor elnevezzük azt nemzeti szerencsétlenségnek; ha bűnbánatra és megtérésre szólít fel, akkor a közös bűnvállalás és bűnbánat helyett bűnbakot keresünk, S mindezt miért? Mert kényelmesebb testünkhöz szabni Isten szavái, mint annak úgy, ahogy 6 mondja, engedelmeskedni. Másrészt homályos értelmű kijelentésként fogadjuk az Igét, amit úgy kell kihámozni burkából. Hiába hirdetik sokan a mostani magyar éjszakában is, hogy Istennek az a ránk nézve életkérdéses üzenete, hogy népünk forduljon Hozzá bűnbánattal, megalázkodással, porban is, hamuban is, böjtölve is, hogy könyörüljön rajtunk, valami értheteilen okból nem érti népünk ezt az üzenetet. Annyira értelmetlenek lettünk volna már, hogy egyetlen jóakarónknak, az Istennek a nyílt és világos üzenetét nem akarjuk megérteni; s annyira megvetjük saját magunkat, hogy nem akarjuk elfogadni az egyetlen lehetséges megoldást a szabadulásra? Volt a nemrégiben még oly hangadó »jó társaságinak egy igen_ sikerült »bemondása«, amelyet széles e hazában, Szombathelytől Nyíregyházáig ismételten volt szerencsém 'hallani, ez a bemutai'kozásfajta: három gyermeknek vagyok neveletlen apja. Szándékos elferdítése szeretett volna lenni annak a szokásos kitételnek, hogy három neveletlen gyermek apja az, akinek kiskorúak még a »lemenői«. Azért emlegetem most ezt a frázist, merk akarva-nemakarva, nagy igazságot mond meg bolondjában és áperté. Hiszen, szó ami szó, elég neveletlenek a gyermekeink is, útón-útfélen tapasztalhatni. De hát az nem volna baj, hiszen ők, szegénykék, hivatalból neveletlenek, nem nőtt még be a fejük lágya. Az az öregebbik hiba, hogy mi, a nevelő k is neveletlenek vagyunk. Legfeljebb s ez aztán még öregebb, mondhatnám, tragikus hiba, nem látjuk ezt a borzalmas tényt ma se tisztán, a maga égbekiáltóan szörnyűséges valóságában. Egybefogok most minden nevelőt, szülőket, tanítókai, tanárukat és professzorokat egy bokrára, magamat se véve ki, természetesen. Mit értsünk azon, hogy neveletlenek vagyunk? Minden értsünk rajta,amit csak értenünk lehet, szabad és kell. Elsősorban értsük azt rajta, hogy valaha gyerekek voltunk, közben ki jobban, ki kevésbé megöregedtünk, mindnyájan úgy, ahogy neveltek bennünket az öregjeink és nem volt a nevelésünk elég szolid. Tőlünk nyugatra, a nyugati népek szolid nevelést adtak a maguk ifjúságának a maguk módján, tőlünk keletre ugyanez történt keleti szokás szerint, nálunk összezavaradott ez a különben olyan természetes, hogy nár majdnem ösztönös folyamat. Mi elnémítottuk magunkban a természetes ösztöneinket s majmoltunk másokat. Ez persze nem sikerült, az ösztönök fel örtek, ellene álltak a majmolásnak, de csak dühös csatározásig jutottak, pozitív eredményt nem érhettek el. Ez az oka, hogy a mi műveltségünk részben csak külső máz rajtunk, részben merő képzelgés, magunk ámítása, vagy a másoké, részben egyszerű haíandzsázás, ami szószerint azt se tudom, mire való. Száz szónak is egy a vége: neveletlenek vagyunk, mi, magyar nevelők, mert nem volt elég szolid a nevelésünk. A hiányos nevelést azonban mindig pótolhatja úgy, ahogy, egy későbbi önnevelés, autód, daxis. Az autodidaxisnak azonban már önmagában véve is van egy nagy gyöngéje, ami egyúttal halálos veszedelme is. Az, hogy »ön«-nevelés, önmagunk nevelése. A nevelés ugyanis társaslelki funkció, két emberen áll, aki nevel és egy másik valakin, akit nevelnek. Autodidaxis esetén ez a két valaki majdnem egy. Azért mondom, hogy majdnem, mert hiszen az autodidakta olvas és megfigyel nevelődésének legtöbb idejében, tehát van mégis nevelője, az, akitől olvas vagy az, akit megfigyel. Csak az a baja, bogy a másak fél, ha nem is néma, de mégis: kikérdezhetetlen. Annyit vall, amennyit jószántából ád, nem lehet kivalla'ni. Nem felel, csak kijelent, akár írott betű, akár elleshető gesztus formájában cselekszi. Minden gesztusa és valamennyi szava azt jelenti, amit az autodidakta a maga kínján belemagyaráz. Második és harmadik hibája az .önnevelésnek az, hogy esetleges és hogy sohasem kezdődik voltaképpen, hanem mindig folyta'ódik, vagy kiegészül. Hiányzik tehát két fontos jellege, ami nélkül igazi kultúra el sem képzelhető: az alapja és a rendszere. Nagyon sokat magába olvashat és sajátjává nézegethet az ember, de ez a sok minden nemigen válhatik nála sem alapossá, sem azáltal, hogy rendszerbe áll össze benne, nem egyszerűsödik egységessé. Az autodidakta leg öbbször civilizált, de nem kulturált ember. Mi, magyar nevelők, legjobb esetben, ilyen európai civilizációjú emberek lehetünk, de csak a szabályt erősítő kivételeinkben európai kultúrájúak. Még valami goromba statisztikát is mondhatunk afelől, hogy és mint állhat a dolog por ánkon e tekintetben. Százunk közül kilencvenünknek a Kultúrája nem szolid, kilencünknek, ha van civilizációnk és egy közülünk i nu,iog roi.uelki.axl. iiam.oitat.a.i, igazi kultúrával. De ügyünknek csak használ, ha egyikünk sem véli sajátmagát annak az egynek, sőt van benne elégséges alázat a kilencven közé számolnia szegény szeméivel. Hadd járjak elöl a jó példával. Nemcsak úgy tessék-lássék formán, hanem őszintén és igazán. Nem szeretnék az az egyetlen nagy- bankó lenni a cigányok tányérján, melyet a prímás maga tett oda csa- logatónak. Lelkem mélyéből szakad fel a mondat, ahogy ideírom: neveletlen nevelő vagyok magam is. Nem voltam rossz diák, ellenkezőleg: jelesrendű diák voltam. Megtanultam engedelmesen mindent, amire megtanítottak. Mégis azt érzem: nem elég szolid a nevelésem, az önnevelésem meg nem elég alapos és nem is egységes. Mind a két állí ásómat megindokolom erősebben. Azt hiszem, a kultúra alapja és egysége önmagunkban van, tehát nem lehet tetszőleges. Az Isten teremtette belénk az alapot és a rendszert, mely mindenj erre az alapra, mint egységre vezet vissza és legfeljebb hazudhatunk és az egész életünk lehet csupa merő hazugság, de ezt az Isten belémterem- tette alapot és egységet nem tagad- ha juk meg életre, legfeljebb halálra és kárhozatra átkozhatjuk el. Érdekes élményem volt a múlt héten, az, azt hiszem, sok minden homályra értelmes magyarázatul szolgál, ha elmesélem. Bartók-műveket hallgattam az Operaházban: a »Kékszakállú herceg várá«-t, a »Csodálatos manda- rin«-t és a »Fából faragott királyfi«-!. Kifelé jövet ott hömpö- lyöaött el mellettem az értetlen, a megbotránkozott, no meg a meg- kompolyodásnak indult emberek tömege. Bennem akkorára már megérti a tragédia, résztvevőén szemléltem őket. Zeneértő, elméletileg is képzett ember vagyok, tudtam, miről van szó. Egész eddigi zenei műveltségünket meg kellett volna tagadnunk, ha ezen az estén _ zenei széphez akartunk volna jutni — ilyen nagy volt a »tét«, semmivel Bem kevesebb. Eddig hallgatott zeI nénk alapjait kellett volna megtagadnunk, szorult összébb bennem a csavar. Nem az eufó- nia a zene alapja, hanem s kakofónia. _ Nem harmóniára tör, hanem diszharmóniára. Polifónia az, hogy több akármilyen, tetszőleges hang egyszerre hangzik és nemcsak bizonyos törvények szerint. hanem akárhogy, még legtermészetesebb, ha unisono. Az idő szimbolikus telese pedig éppen olyan időtlen és méretlen, mint maga a tapasztalható idő. Nincs programzene a képzőművész-zenészek. sem mese a szépirodalmár- zenószek számára sem Sőt nincs is pusztán az érzelmek világát, igazán kifejező tiszta művészet már. csak a zene. Akiben pedig ez a változás végbe nem ment. az hallgathatta az este hangjait exotikus valaminek vagy szenveleghette. min' ha lelke szerint része lett volna valami szépben, még le is fordíthatja, amit kapott egyik zenés nyelvről egy másik. általa folyékonyabban beszélt zenei nyelvre, de hamisí atlan ajándékot, nagy lelki nyereséget nem vihetett magával semmiképpen. Bennem az elmúlt években végbement már sok minden egyéb bűnbánattal egyetemben egy nagy zenei bűn bán at is. Megbántam, bűnömül bántam meg, amit az emberek azelőtt belém neveltek, eddigi zenei örömeim alapját, az eufóniát, a harmóniát, a polifónia összhangzat- tani törvényeit, metronomjelzéseket és a három-, négy- satöbbi negye- des, nyolcados és másmindenfélés taktusok »előjegyzéseit«, a programzenét, az operák és balettek »meséi «, a dur- és mollskálákat, mindent, mindent Hiszen nemcsak a zene világában, hanem egyebütt, is megmutatkoztak már lelkemnek az istenteremtet e természetes alapok. És csodálatos. Ahogy oda tudtam mindezt adni, vissza is kaptam azon nyomban mind. Úgy jártam, mint annakidején az »időmér ékes versekkel«. Visszakaptam azokat ia, mint a tagolt vers egyik lehetséges esetét. Most is visszajut mindahány. Az eufónia, mint a kakofónia egyik lehetséges esete. A harmónia, mely a diszharmóniában néha-néha éppen olyan jól esik, mint a rímtelen Ady-sorokban a ritka rím. A mollskála, szenta'ón alapon és mint aeol hangsor az ión, dór, frig, mixolid, meg a többi hangi- sorok között. Neveletlenek vagyunk és azok i» maradunk, mi, magyar nevelők, hiszen elneveltek bennünket és önnevelésünk alapja és egysége sem lehet szolid — teljes és őszinte tö* redelmen innen. Nevelésügyünk kátyúba jutott és nem veckelődhetik ki belőle, hiába is próbál, míg egy nagyot nem ránt a szekerén — hátrafelé. Hátra, vissza. latinul annyi, mint: re. Ez a re a reformáció eleje is Bűnbánat nélkül nincs megtérés, nincs tehát újjászületés sem. Jámbor, bárgyú ideodakapkodás, együgyű kísérletezés minden, rendezhetjük az átképzőtanfolyamokat derűre-borúra, nem sok haszon származik belőle. Az alap rossz, a hibás alapra épült rendszer egysége hamis. Meg kell bánni, szemétnek kell félni az egészet, hogy meg- újhodhasséki
