Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-07-25 / 15. szám

jöhet egy Abimélek, aki a gyáva Abrahámot megfeddi felesége kiszolgáltfatása miatt, vagy ©gy fáraó, aki visszaküldi Ábraháfn asszonyát urához.

De nézzünk mélyére e történetnek. I. Mózes 12:10—20.-ban olvasunk erről. Ábrahám éhség miatt Egyiptomba költözik, tehát ott hagyja az Ígéret földjét és elvegyül a világ társaságába. Abrahám a vele egy test feleségét félelémből, élete megmentésie érdekében s „hogy jól légyen dolga“, a fáraó kezébe adja. Ez a cselekedete sikerrel jár: „Mert jól tőn érette Ábrahámmal a fáraó és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstény szamarai és tevéi.“ Az egyház ma így tesz. Odaadja szemérmét, drága kincsét, függetlenségét, Ura iránti hűségét, egyedül Urára támaszkodó hitét, szíve szereimét a világnak anyagi jólétért, államsegélyekért, kongruáért, kényelmes életmódért, stb.

Szörnyű csapás zudúl a faradra Abrahám bűne miatt... Látjuk a világban lezajló események sujtoló csapásai az államot érik — az Ige alapján — éppen az egyház bűne miatt. Az államnak tehát kára van az egyházzal való összeházasodásából. Isten az államot esapdossa ítélete villámaival az egyházzal való viszonya miatt.

De a faraó meglátja a baj, a csapás okát. És helyesen Ábrahámot teszi felelőssé e miatt. „Neked tudnod kéllett volna, hogy ebből a viszonyból kár származik. Te tudtad, hogy ez tisztiátlaÜlajngág! Miért engedted?“ . .. Az államot Isten a tapasztalatokban megmutatkozó törvényei szerint rádöbbenti arra, hogy ez a frigy hazug. Más az állam és más az egyház. És mindkettőnek megvan a maga rendeltetése, de a kettő nem azonos. Néha találkoznak útjaik, de szellemi — lelki közösségbe nem egyesülhetnek, mert mindketten megsínylik. Az állami élet megbicsaklik, az egyházi élet pedig a kitartott szerető szerepére aljasodik. Az állam tehát szakít az egyházzal, útjára bocsátja, menjen törvényes Urához vissza. Az egyháznak tudnia kell, hogy ez vár reá.

így volt, így lesz!

Ma még ilyentén szólunk: „Elmegyek szeretőim után, akik megadják kenyeremet, vizemet, gyapjúmat és lenemet, olajomat és italomat.“ (Hóseás 2;4.) De Isten válasza ez: „Azért imé tövissel rekesztem el utadat.“ (5. vers.)

Eljön az idő és nem késik, amidőn az Ur megelégli paráznaságunkat, belekeserít bű- tneiinlkbe, megútiáltatja velünk paráznaságunk béréből szerzett kenyerünket és ott hagyjuk eddigi útjainkat, cselekedeteinket. És! Akkor jönni fog a paráznaság leikétől megüresedett életünkbe: a pünkösdi Szentlélek teljessége: Uj reformáció!

Ördögkút. Kiss Lajos.

4.

„Ki miben születik, abban haljon meg“ — ezt az együgyüséget sokszor emlegetik. Mi nem akarunk abban meghalni, amiben születtünk. Mi bűnben születtünk és kegyelemben akarunk meghalni.“ Bereczky A.

Amiért beállhaftok

Beszámoltam már a szentesi evangélizáció- ról néhány sorban lapunknak, mint első evan- gélizációs szolgálatomról. S hogy mégegyszer szóvá teszem, azért történik, mert volt ennek a szolgálatnak a gyülekezet felé tekintő részén kívül magamat is egészen mélyen érintő, de imádság — és szolgálatközösségünket is érdeklő vonatkozása.

Mikor először merült fel az a gondolat, hogy ügyvezetőnk nem tud menni s helyette nekem kell vállalni a szolgálatot, bennem nagy tiltakozás áradt el. Készületlennek, erőtelen- nek és teljesen alkalmatlannak éreztem magamat rá. Azt megelőzően ugyanis már egyre fokozódó erősséggel súlyosodott reám belső helyzetem nyomorúsága. Mindjobban éreztem, Bogy így, ahogy vagyok, Jézusról én nem tudok bizonyságot tenni. Mindennap Jézusról szóit itt is az Ige, de az én Krisztusom mintha merev lett volna, mintha csak a szavát hallottam volna, de magát az élő Ur Krisztust rém ismertem. Újból rám szakadt minden félelmével az a korábbi tapasztalatom, hogy Krisztusélmény nélkül nem lehet Róla szólni. Hogy hirdessem Öt, aki nekem sem „jelent“ még meg!

Nyíregyházán töltött napjaim s a szolgálattal ismerkedő utazásaim mindinkább szorították körülöttem a gyűrűt. A legelső itt töltött hét: k szabad tájékozódásának öröme és gondtalan könnyedsége kezdett elmúlni. A várakozási idő, amiről Isten elsőbben szólott Igéjén keresztül, egyrészt kezdett soká tartani, másrészt éreztem, hogy valami fordulatot tartogat, ami sok kínnal jár még. A feszültség egyre nőtt bennem s abban a gondolatban csapódott ki, hegy ezt sokáig nem lehet bírni már.

Ugyanakkor felvetődött természetes ellenhatásként az is, hogy nem felesleges-e itt töltenem az időt? Minek vagyok én itt? Egyáltalán akaróé Isten is velem valami szolgálatot végeztetni? Nem tévedés volt-e mindaz, amit eddig gondoltam, vagy nem helyes meglátás és mégis csak test és vér szaga, amit mások véltek felőlem és velem kapcsolatban ebben a munkában?

Körülbelül a csúcspontig fokozódott ez a feszültség, amikor Isten a kimenekedés feloldását megadta. Az első választ azzal nyújtotta, hogy egészen szűkkörű csendes-napunkon az Ige kinyilatkoztatása, baráti és közösségi beszélgetés után világossá vált: Szentesre nekem kell mennem. (Ezt megerősítette az a külső hí-