Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-07-01 / 13. szám
Szükség van-e reiormációra ? A reformáció az Egyház földi (alakulatának az a belső újulása és átalakulása, melyet Isten Szentlelke végiaz el benne az Ige iránt mutatkozó teljesebb engedelmesség által elsősorban nem az egyes egyháztagok életében, hanem az egyház közös tanításán, ha kell, hitvallásán és szervezetén. Az a kérdésünk, hogy egyházunk, a magyar református egyház mai állapotában rá van-e szorulva, esedékes-ei számára mai állapotában Isten Lelkének ez, a tanítását, hitvallását és szervezetét az Ige iránt mutatkozó teljesebb engedelmesség által eljövő megújító munkája? Az egyházban, mint földön élő alakulatban háromféle formában mutatkozhatik meg, hogy bűn által megromlott embereikből hívta el és gyűjtötte összei Krisztus az ő Igéje és Szentlelke álltai. Az első az, hogy az egyház földi létformája, a gyülekezet és több gyülekezetnek bármilyen formában való együttélése, közössége, szövetsége, éppen azért, mert nem megérkezett, hanem még csak útban lévő emberekből áll, akik se1 hit, se élet tekintetében még nem mondhatják, hogy elérték volna a teljességet, hanem csak igyekeznek elérni, magán hordja a sók szeplőt, sömörgözést és eféléket. Azt jelenti, hogy a gyülekezet, az egyház, mint földi alakulat, mindig csak abban az alázatban élhet és beszélhet saját magáról, hogy tudja és szégyenkezve szenvedi azt a fájdalmas tényt, hogy nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, de ugyanakkor teljes bizodalommal vallja, hogy az egyház dicsőséges és győzedelmes Ura, az Isten királyi székében ülő Krisztus „ama napra“, mint tisztát és szentet állítja őmaga elé. Az egyház el nem készült állapota azt igényli, hogy benne az igehirdetés tisztán follyék, a safcramentumok Krisztus rendelése szerint szolgáltassanak ki, a keresztyéni egyházi fegyelem benne alázatosan a kulcsok hatalma által gyakoroltassák és a szeretetszolgálat benne végbe menjen. Isten ugyanis a kijelentés szerint ezek által építi, tisztítja, szenteli meg és juttatja diadalra a küzdő egyházat. Az egyház romlottsága azonban másban is, nemcsak ily, szinte természetesnek mondható, jelen adottságából származó hiányosságban mutatkozhat meg, hanem lehet ennél sokkal, de sokkal súlyosabb és veszedelmesebb. A gyülekezet, az egyház megromolhat tagjaiban. Megtörténhetik, hogy a gyülekezet tagjainak számottevő, el nem 'hanyagolható részében lép fel a romlottság, a gyülekezet tagjainak nagy része hit, erkölcs, élet tekintetében elalszik, el- tévelyedik. Ez a nemzedék kérdése az egyházon belül, bizonyos mértékben minden nemzedékben beáll. A váz, a keret, az atyák öröksége, ami az egyház, a gyülekezet belső és külső életéből átörökölhető, az ép, de ami belőle át nem örökölhető, amit tanítással és neveléssel át nem lehet adni, az hiányzik vagy megromlik. Az egyház ebben az állapotában evangéli- zációra van rá szorulva, hogy ez által a szolgálat Által benne, tagjaiban a hit, az erkölcs, az élőt és szolgálat újra ébredjen, hogy a tagok belső megelevenedése, új életre jutása áltál a gyülekezeti, az egyházi élet is megújuljon, a meg nem romlott keretek új élettel és lélekkel teljesedjenek be. Az egyház romlottságának azonban van egy harmadik, legsúlyosabb lehetősége, formája. Ez pedig az, amikor az egyházban, a gyülekezetekben a hitetlen, a keresztyéni élettől elidegenedett, az eltévelyedett, Isten örök Igéjét megvető réteg, elem jut vezetéshez, hatalomhoz és irányításhoz. Amikor az egyház belső hittartalmát, életszervezetét, törvényeit, rendelkezéseit ennek következtében nem Isten Igéjének egyedül érvényes zsinórmértéke szerint fejezik ki és alkotják meg. Ez a romlás lassan szivárog be az egyházba, szinte észrevétlenül hatalmasodik el benne. Ebben az állapotában van rászorulva a reformációra. Már most, ha magyar református egyházunkat! vizsgáljuk meg, akkor kétségtelen, hogy jelen állapotában mind a három romlás szembetűnő mértékben meg van benne. Bizony nem vagyunk „ideális“ egyház, bizony sok baj van gyülekezeteinkben és magasabb egyházi testületéi,nkben, sok a megalkuvás, sok a tunyaság, sok a szere tétlenség, sok a fegyelmezetlenség, sok a hűtlenség és sok az engedetlenség. Ezek azonban kü- lönössibib „reformok“ 'nélkül is gyógyulhatnak, tisztulhatnak, ha az igehirdetés szolgálata tisztaság, igeszlerüség tekintetében megújul, ha sakrameutumainknak Hitvallásaink szerinti értelmezésére eljutunk, ha az egyházfegyelmet engedelmesen és alázatosan gyako* rolni merjük. Egyházunk — sajnos — éppen a fegyelemhiány és az igehirdetés körül mutatkozó hiányok következtében tagjai hite, erkölcse, élete és szolgálata tekintetében egészen u. n. „népegyházzá“ süllyedt a gyülekezetek életközösségében. A mai gyülekezet tagjait véve tekintetben hit-, élet- és istentiszteleti közösség helyett közjogi alakulat lett, társadalmi szervezetté korcsul!. Egyházunk ezt a romlottságát a múlt század nyolcvanas évei óta mindnagyobb és egyetemesebb felelősséggel érzi, fájlalja és azóta kisebb-nagyobb engedelmességgel, buz- gósággal próbál is rajta segíteni az evangéliumi mozgalmak, a belmisszió és különböző formájú evangélizációk által. Mutatkoznak is bizonyos áldott eredmények vidékekként és koronként váltakozva. Azonban, — ha merünk őszinték lenni, — aíkármennyirsi megalázó és kellemetlen is, de észre kell vennünk, hogy egyházunkban, a harmadik romlás fájdalmas jelenségei is szembetűnően megvannak, kirínak és éppen az ébredő egyháztagokmak és gyülekezeteknek fájnak mind jobban és jobban. Egyházunk szervezetében, törvényedben, sőt általánosan érvényesülő tanításaiban is van egy egész sereg, ami bizony 3
