Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-06-01 / 10. szám
Márton EaciRa emlékére Most egy éve lázas igyekezettel együtt hajoltunk a könyvek fölé, majd együtt örültünk a magán vizsga sikerének, s csillogó szemmel meséltük e;l egymásnak jövő terveinket; ma: örökre elnémult ajkakkal és fénytelen szemekkel pihen a temető csendjében, rámhagyva az emlékek szomorú-szép sorát örök kísérőként abban a munkában, amelynek képét a könyvek mellett együtt töltött órák rajzolták meg előttem. Márton Lacika meghalt. Nem kiált már fel többé boldogan, meglátva az erdei úton közeledni, nem kér, hogy az Aeneisböl olvassak fel neki, s nem sürgeti, hogy tanuljunk már, mert nagyon elmaradunk a többiektől. Pedig csak néhány hónappal ezelőtt is együtt olvastuk a latint: „Memento meri!“ Memento imorí! E földön minden élet vége az elmúlás, a halál. Az emberiség ebbe a fénybe kénytelen belenyugodni, (hiszen úgysem; változtathat rajta semmit!); de megpróbálja legalább megmagyarázni e földi élet értelmét. Ezeket a magyarázatokat lehet általánosítani, s az egyes emberre is vonatkoztatni. De mit érnek ezek az emberi magyarázatok most, amikor 13 éves gyermeki életet temettünk el. Mi volt az értelme ennek a 13 esztendőnek, mi volt a feladata Lacikának e földi életben? Mert hogy volt értelme ennek az életnek, és hogy ő betöltötte feladatát, az bizonyos, hiszen az Istennek mindenkivel és mindennel célja van, s munkáját mindenbe elvégzi az ő dicsőségére. Az emberi élet külső, testszeirintí jelei és mozzanatai: ié- myes karrier és nyugodt öregség, vagy sok szenvedés és korai halál — mind csak eszközei az élet és halál Urának, melyekkel az ő crs/ágát, építi a mi 'Számunkra. Ezt kellett látni és érezni most is mindannyiunknak, akik a Lacika életét betegsége idején, szeretettel végigkísértük. Láttuk az életet sugárzó arcát sápadtan a betegágyon, láttuk isimét vidáman járkálni, várat építeni, tanulni és boldogan a templomba merni, majd újból súlyos betegségben feküdni. Láttuk szenvedését,, lassú sorvadását, de soha egyetlen panaszkodó szavát nem hallottuk. Valahányszor meglátogattaim és megkérdeztem, hogy érzi magát, mindig azt mondta mosolyogva, hogy: hála Isteninek, jól. Sohase panaszkodott, de mindig a tanulást sürgette, és csak az utolsó hónapokban nyugodott bele, hogy nyáron nyugodtan elkészülünk, és majd ősszel szépen- levizsgázik. Nem akart elmaradni kis oszálytársaí mögött, akik víc’á.man játszhattak az iskola udvarán, s hangos kacagásukkal felverték az öreg csendet. Most már többé nem játszik kis pajtásaival, és nem hajol velem a könyvek fölé. A mindenható Isten akarata, kegye'me szerint példa íetjt előttünk: hogy kell Isteniben bízni, és a szenvedéseket, mélyeket a Mindenható kifürkészhetetlen, de bölcs akaratából ránk mér, hittel elviselni. Másfél évi betegség után, betöltve menynyei Atyja akaratát, csendesen megpiheni Jézusban. Ha saját emberi erőnkre támaszkodnánk, csüggedten gyászolnánk es siratnánk kis halottunkat, mert ki tudja megvigasztalni a megszomorodott szívet e földön? Bizony senki. De él az Isten, az élet és halál, a kegyelem és vigasztalás Ura, aki adta őt szeretteinek, és aki elvette, s akiríe tekintetünket vetve vigasztalást nyerünk, mert tudjuk, hegy .. a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Ur J ézus Krisztust várjuk ■ . Mónus József. KOCSI CSERGŐ BÁLINT: Magyar vértanuk nyomában * Sxetsei János Szetsei János, a sági református egyház lelkésze, körülbelül ötven éves korú kegyes és Jézus Krisztushoz mindvégig megingathatatlan vértanú Pozsonyban ugyanolyan okból szenvedett börtönt, mint az előbbiek. Pozsonyból Lipótvárra vitték s ott körülbelül tíz hónapon át élt puszta kenyéren és vizem. Ignác-napjáp földre tiporták és botokkal összerántották, ment nem- akart bemenni a tiltott bálványimádásra. Augusztus havában pedig köveket ásott a Üpótvári vár árkában s mivel a messze tőle arra vitt szentség előtt nem hajtotta meg térdét tisztelete jeléül, kirántott kardokkal ütlegelték, ha lehetett volna, így kényszerítették volna a szentség imádására. 1675. mácius 18. napján Lipótvárról elvitték Schc-ttwienbe, de mivel valami okból támadt gyengesége folytán járni nem tudott, olyan kegyetlenül összeverték, hogy aztán se gyalog, se barmon nem tudta megtenni az utat, hanem alkalmatlan kocsin való szállítással gyötörték egész Triesztig. Az Adriai tengeren való átkelés után Theate városában hagyják. Míg csak beszélni tudott, legnagyobb kínjai közt is zsoltárokat 'mondogatott s emlékezetből Dávid zsoltárait mondottá el imádságul. Gyakran mondotta el ezt az imádságüt: — Isten, ki mindnyájunkat ismarsz, te tudod, milyen ártatlan vagyok abban, amiért a te Siomod dühös ellenségei ilyen kegyetlenül bánnak velem és nyomorúságok ilyen sorával terhelnek, hogy már járni sem tudok. — Szentelj meg engem, a te igazságodban és hallgass meg engem minél előbb és ne hagyj, hogy ellenségeim engem valaha is kinevethessenek. — Erős elhatározásom, hogy a te evangé- liuim'cid igazságában maradok utolsó leheüete- mig. * Méntótfalusi kiadásban jelent meg '-z a könyv, mely tizenkilenc vértanú történetét mondja el. Szimonidesz Lajos fordításában. Ara 4.50 P. Kapható kiadóhivatalunkban. Sze^k.
