Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-05-01 / 8. szám
mutatásról. Az a falu, aki eddig a sok-sok csalódása miatt, amit emberekben kellett szenvednie, már Istenben sem mert bízni, lássa meg embereken keresztül újból: Istenben is lehet bízni. Ha miattunk káromoltatik Isten neve a „pcgányok- nál", most általunk dicsőittessék is az ő széni neve. A falusi nép annyit adott nekünk. Táplál es eltart testi eledellel. Neki köszönhetjük sok régi keretnek, emléknek, tradíciónak — egyházi vonatkozásban is'— megőrzését, aminek hajdani élettől áradó erejét, tartalmát, ami azokat kialakította, megismerhetjük, felfedezhetjük. Hát amikor mi kaptunk Istentől örök életre táolálékot, mi ihattunk az élet vizéből, mi ne adnánk neki semmit, hanem magunk akarnánk megtartani? Mert az is megtartás, ha nem indulok el vele, holott menni kellene. Egyetemes magvar ébredésért imádkozunk. Mennyit tettem én, hogy az egyetemes legyen? Van e falu, amelyikért épen én vállalok különösebben felelősséget? Melyik az „én falum“? Ahhoz, hogy Isten az egyetemes magyar ébredést megadja, még több szolgálatot, még több önáldozást kíván attól, akit már felébresztett. Úgy tűnik fel, mintha ezt a nagy szolgálatot kívánná intelligenciánktól. Ez persze nem azt jelenti, hogy önmaga már kész volna, de késszé létele épen ebben a „bemutatás“-ban lesz mindig teljesebbé. „valaki pedig elveszti az ö életéi én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt." (Márk 8:35.) A magyar összefogás valahol innen indulhat el. Az én helyem hol lesz ebben? Molnár Bálint. Miért hiszek? A székesfehérvári konferencián történt még az ősszel. Arról tettek bizonyságot, akiket a konferencia rendezői erre felkértek, hogy miért hisznek? Ahogy hallgattam őket, az volt az érzésem, hogy nagyon nehezen tudnak egyenes választ adni erre a kérdésre, nem is igen sikerül, inkább csak kerülgetik. Kétségtelenül a hitükről tesznek bizonyságot, de nem épen arról, hogy miért hisznek. Elgondolkoztam, hogyan is lehetne kiegészíteni az elhangzottakat s rájöttem, hogy nem Ehet. Őszinték voltak az elhangzott bizonyságtételek és azért nem tudtak felelni a feltett kérdésre, mert nem lehet felelni arra. Ha megkérdezik, hogy mit hiszek, hamar válaszolhatok. Akár az apostoli hitvallás szavaival, akár a magam szavaival, mikor hogy. Amint meg is kívánja az apostol, hogy mindenkor készek legyünk a hitünkről számot adni. Nehezebb már megfelelni, ha azt kérdik, hogyan hiszek. Szinte zavarba jövök, mert egyszerre tolul agyamba két homlokegyenest ellenkező, egymást kizáró válasz. Egyik gondolatom azt az erpbert juttatja eszembe, aki úgv hitt Jézusban, hogy arra kérte: „légy segítségül az én hitetlenségemben ", azután a tanítványokat, akiknek a kicsinyhitűsége annyira megszomorította a Mestert. A másik gondolatom pedig Pál apostol, amint egyedül marad nyugodt a napok óta viharban hányódó hajón. Majd amint a hajótöröttekkel a tűznél melegedve a halálát várók ámulatára csendesen a tűzberázza a karjára tekéidéit kígyót. Amint mind a kétszer egyformán látszik rajta, hogy semmitől sem fél, mert neki Rómába kell mennie még. Mindegyik képben magámra ismerek. Sem ez nem vagyok inkább, mint amaz, sem fordítva. Marad a harmadik kérdés: miért hiszek? Sck mindent lehetne erre mondani. Kezdhetném azon, hogy keresztyén emberek közé születtem s így adva volt már gyermekkorom környezetében, otthoni neveltetésemben a lehetőség, hogy felnővén, magam is higyjek Istent és Krisztust. Sokan megelégednének ezzel a magvarázattal. De érzem, hogy nem igaz; mutatja az a sok velem egyivású fiú és leány, aki hasonló körülmények között nőtt fel és mégsem ide jutott. Mondhatnám, hogy azért hiszek, mert gyermekkoromtól fogva annyi keserűség ért, hogy természetesen örült a szívem-lelkem, amikor megtalálta az „örömhír“-ben azt a valamit, ami mégis értelmessé és kibírhatóvá teszi az életet. De ez sem igaz. Épúgy következhetett volna a keserűségemből, Hogy elveszejtem magam valahol valami módon. Amint megtették mások. Vagy élhetnék halálomig keserűen, amint élnek olyan sokan. Miért úgy lett és miért nem így, miért épen én éltem túl keserű óráimat vagy esztendőimet, (és amazok pedig miért nem) erre kellene felelni, de nem lehet. Azután az a következő gondolatom, hegy azért hiszek, mert lelkész-ember lévén, annyira bennélek a keresztyénség gondolatvilágában, annyira foglalkoztat tényleg, amivel foglalkoznom kell, hegy lassanként és egyre jobban elhiszem magam is mindazt, amit a Bib- Hában és előző keresztyén generációk hitvallásaiban találok. Azonban ez sem Igaz; egyrészt mert előbb hittem és azért és azután lettem, ami vagyok, — másrészt pedig eszembe jutnak azok, akiket ugyanilyen szolgálat kötelez s tudom róluk, hogv a szívük mélyén mégsem hiszik maguk sem, amit hivatásuk szerint hirdetnek. Vagy mend jam azt, hogy azért hiszek, mert felismertem Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, a világ Megváltóját, minden bűnösökkel együtt magam életének is Megtartóját; felismertem és elfogadtam, hozzászegődtem és tanítványa lettem? Erre meg az jut eszembe: „Nem ti választottatok engem; hanem én választottalak titeket..." Próbálhatnám még többfélekép megfejteni, hogy miért hiszek. Nagyon hálás vagyok a fehérvári konferenciának ezért a kérdésért, mért rá- kényszerített, hogy tisztázzak valamit. Sohse tudtam összeegyeztetni két dolgot. Azt, hogy csak Istentől jöhet minden jó, hogy üdvösségünket mindenkép Isten munkálja és azt. hogy ha a hitről került szó, mégis mindenki azt mondta s oly magától értetődőnek is látszott.