Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-05-01 / 8. szám

hogy a hit „a mi részünk“. Kegyelemből hit ál­tal: Isten adja a kegyelmet, kereszthalált haló Fiát, a váltságot, az evangéliumot — a másik oldalon áll a mi hitünk, a válasz arra, amit Isten tett. (Mintha így lenne írva: kegyelemből, de hit által.) S ezt sehcgysem tudtam össze: gyez- tí'tni: hogy egyrészt minden Istentől kell legyei és másrészt mégis én hiszek vagy nem hiszek, végeredményben tehát mégis nagyon sok fordul meg rajtam. Nos, ez csak mcstanig zavarhatott. Amíg csak arra gondoltam, hogy én hiszek (vagy nem hiszek), de nem mentem egy gondolattal tovább: miért hiszek (vagy miért nem hiszek)? Miért hiszek? „A szél fú. ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy. így van mindenki, aki Lélektől született.“ Hj. dr. Vidor jJános. \ Még- valami a „Különös válasz“-hoz* Megdöbbenve, de nyomban megvilágosodva és megnyugodva olvasom azt a levelet, amelyet a cikk — igen helyesen — közöl. Dicsőség legyen Istennek, hogy én — a vi­lági író is -— egyike léhetek az Ur kegyelméből azoknak a „szerencsétlenek"-nek, akik szeretnék önmagukban véresre vesszőzni a bűnt és igenis, odaállok Krisztus Keresztje alá, ahol leborulva, fennhangon kiáltom: Bizony, Isten Fia Ö! Nekem sincs „józan eszem“ hála Istennek! Hiszek és ké­rem Isten Lelkét, hogy legyen segítségemre hi­tetlenségemben. Jó volt nyomtatásban olvasni ezt a névte­len levelet, amelynek írója nem akar pereskedni gorombaságai miatt. Én tudom, hogy ki az az ember. Ugyanaz, aki Kapernaumban a templom­ban kiugrott a hallgatóság közül (Lukács 4. rész, 33—34) és felháborodottan kiáltott: „Ah, mi közünk hozzád názáreti Jézus? Jöttél, hogy elveszíts minket? Ismerlek téged, ki vagy! Az Is­tennek ama Szentje!“' Előfordul ez ma is, hogy valaki környez­tünkből így formed ránk is, amikor nyilván meg­érzi bennünk Isten Szentjének uralmát. Sokan megkaptuk ezt családi és táisadalmi téren is. Nekem például „jóakarattal“ megmondták, hogy vigyázzak, mert vége írói karrieremnek, ha nyil­vánvalóvá lesz, hogy „ilyen különös“ dolgokkal foglalkozom: Bibliát olvasok, evangélizációra já­rok, sőt társaságban sem lehet már hasznomat venni, mert nem beszélek „érdekes“ dolgokról, csak Istenről, Krisztusról és az örökéletrőh Egé­szen megváltoztam és a külsőm is átalakult. „-Jó­zan“ emberek ezt nem bírják és meglátom, hogy lassan elkerülnek majd. * Ez a cikk lapunk április 1-i. 7. száma „Jegy­zett“ rovatában megjelent cikk nyomán íródott. (Szeik.) A helyzet az, hogy már jóideje én, kerü­löm a „józan" embereket. Nincs is rá időm, hegy foglalkozzam velük: az Ur minden napra gondoskodik róla, hogy munkát adjon nekem az 0 dolgaiban. Ha aztán ezzel vége a karrieremnek: ám le­gyen! Pár évvel ezelőtt — bevallom, — meg­ijedtem ettől a fenyegetéstől, de ma már átadtam az Urnák azt, amit amúgy is Tőle kaptam, hogy t. i. írásban kell foglalatoskodnom embertársaim előtt. Bár tudnám átadni testem-lelkem legutol­só atomját is Jézus Krisztusnak, akié vagyok és akarok lenni már ebben a földi életben és az örökkévalóságban. A szegény névtelen levélírónak izenem, hegy nagyon sajnálom öt. Nemrégiben egy haldoklóhoz mentem imád­kozni. A szegény szenvedő mellé nem engedett a környezete papot, őmaga is „materialista“ volt. Többször jártam náluk, próbáltam nekik Isten­ről beszélni, de visszautasítottak. Egy hajnal­ban nagy nyugtalanság tört rám és amilyen ko­rán csak tudtam, siettem a haldoklóhoz. Őt már eszméletlenül találtam, de ott a betegszobában találkoztam egy ilyen megszállt emberrel, mint a névtelen levél írója. Nő volt. Rám kiabált, hogy „felesleges“ érte imádkoznom, hogy „nem igaz, nem hiszi, hogy szeretetből jöttem“, — hogy „mi közöm hozzá“ — és nevetett szegény olyan arc­cal. mint aki bolondnak tart engem, amikor egy­szerre csak valami csodálatos bizonyosságtól élte *ve imádságomban megköszöntem Istennek, hogy ez a szegény hitetlen nő egyszer mégis hinni fog. Szívem mélyén súgta ezt Valami és ekkor egy könnyet láttam a magából kikelt asz- szeny szemében megcsillanni. Ez a könny áru’ta el, hogy valahol bent, szegény bűnös szívét meg­érintette egy gyöngéd simogatás a minden Ke­gyelem örök forrásából. Én hiszem, hogy ez a drámai pillanat ami kettőnk között lezajlott, nem marad nyomtalanul emlékében. Arra hivatkozott, hogy ő bölcsészetet vég­zett. Kénytelen voltam ráfelelní, hogv magam is ilyesmit tanultam, azonfelül jóegynehánv köny­vet is megírtam. És nincs bölcsességem, tudomá­nyom semmi más, mint amit Isten Lelke juttat nekem. A többi bölcsességet nem is kívánom, mert „minden szemét és kár“ az Ur Lelkének ajándékai mellett. Úgy érzem, hogy ezt most meg kellett mon­danom. És alázatos szívvel tartom az arcomat az ütés elé, amely Krisztusért ér. Ha kell, legyen a hozzátartozásom ára úgynevezett „karrierem" is. Nekem nincs más vágyam, mint „magasztalá- sára lenni az Ő dicsőségének“. M. Katona Ilona. — ELŐFIZETŐINKET szeretettel kérjük, hogy amennyiben lakást változtatnak, lapunk ki­adóhivatalával közöljék új címüket. — A SZEGEDI EVANGÉLIZÁCIÓT, — na Isten a lehetőséget megadja, — pünkösd heteben szeretnénk megtartani. 5

Next

/
Thumbnails
Contents