Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-03-01 / 5. szám

Néhány szó az Ády-hnltnszhoz evangéliumi megvilágításban*- El vagyok készülve rá, hogy sokan fognak felzudulni már csak a cím elolvasásakor is arra a gondolatra, hogy egy öregasszony szól hozzá ehhez a kérdéshez, amely tulajdonképen az ifjúság és pedig a tanult ifjúság kérdése. Ha pedig végigolvassák azt, amit mondok, akkor ütni és csúfolni is fognak. De nem bánom, vállalom mindezt, mert éppen az ifjak iránt érzett igaz szeretet és féltő aggodalom szorongatja a szivemet s indít az írásra.

Nem mint költőt akarom bírálni Adyt. Ez az irodalmi kritikusok dolga. S bár poétái környezetben nőve; fel, poéta élettárs mellett töltve el az életemet, volt némi érzékem a költészet iránt, élveztem Vörösmarty, Arany, Petőfi s még több, általam szintén jónak ismert költő verseit, mégsem akarok most arról beszélni, mennyire kellemetlenül hatott rám egyik mai kritikus megáila- pííása. hogy Ady Endrének igaza volt, in kor nevetségesnek tartotta azt, hogy ezek a fentneve- zett poéták időmértékes vagy hangsúlyos versekben írtak, mert az nem „magyarul magyar“. (Úgy látszik, magyarul-magyar csak az olyan vers, amelyik tulajdonképen nem is vers, csak afféle „tagolt“ próza.) Nem ezzel akarok foglalkozni. Ady magyarságával sem. Nem kutatom, hogy annak a régebbi bírálójának van-e igaza, aki gőgös, önző nemzetközinek tartja, olyannak, aki a magyart csak lenézni tudja, vagy annak a másik, újabb bírálójának, aki szerint Ady, mikor verseiben önmagát adja, akkor is egészen magyarul magyar. Mindezt nem kutatom, valószínűleg nem is értek hozzá. Bár egész életemben magyarnak éreztem, tudtam és vallottam magamat, azért nem tagadom, hogy apai részről van bennem egy kis német vér is. Boldogult élettársam, aki igazán színmagyar volt, •— magyar fajáért és nemzetéért égő szívvel lángoló, annak sorsáért egészen az önemésztésíg aggódó lelkű magyar — többször mondta, hogy német részrő' örököltem határozottan vallásos hajlamomat. De hát ezt nem szégyellem. Sőt még azt sem szégyellem, ha a magyar kritikusok ki tudnak mulatni a beszédeimben, írásaimban olyan kifejezéseket, szó- és mondaifordulatckat, amelyek nem „magyarul-magyarck“. Lehetséges, hogy vannak ilyenek. Én nem tudom, de nem is bánom, mert hiszen utóvégre is, ettől nem függ senkinek a lelki üdvössége, sem az enyém, sem a másé. Ady költészetét és magyarságát csak any- nyiban óhajtom érinteni, amennyiben az szorosan összefügg a tárgyammal. Az én tárgyam pedig ez a kérdés: Milyen helyet foglal el ma Ady Endre a magyar evangéliumi mozgalmakban, egyesületekben, különösen pedig a keresztyén ifjúság köreiben? S itt látok valami súlyos tévedést, mely sokak számára végzetessé lehet.

Ady halálának 25 éves fordulója egész raját hívta elő a róla való megemlékezéseknek, világi lapok és egyházi, keresztyén közösségi lapok ha* Evangéliumi szempontokat figyelembe vevő hozzászólásokat szívesen veszünk. (Szerk.)

2

sábjain egyaránt. Hogy a világi lapok mit írnak róla, ahhoz nem kívánok hozzászólni, nem az én dolgom. De hogy evangéliumi köröknek milyen vélemények van Adyról, ahhoz mint hívő keresztyénnek, mint az evangélium egyik, bizonyára gyenge, de mindvégig hű munkásának, van közöm. S megdöbbent az a felfogás, amellyel Ady egész egyéniségét s életének munkáját kezelik. Megdöbbent az, hogy egyik ismeretöjének se jutott eszébe annyira őszintén bibliai világításban vizsgálni öt, hogy meglássa benne azt, aminek őt ez a szempont megmutatja. Ady nem más, mint az ember, aki megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén elmenének és ott hagyjak íél- holtan”. Aki nyitott szemmel olvassa Ady verseit, s azoknak, akik legjobban ismerték, róla feljegyzett életrajzi adatait, az világosan látja, hogy az iszákosság, a morfiumélvezet és a perverzitásig menő paráznaság bűnei azok a rablók, akik testben-lélekben kifosztották, megsebesítették és félholtan otthagyták az élet országútján. Ady valóban ilyen félholt ember volt egész életén át. Érezte testének és lelkének bomlasztó betegségét, szenvedett és föl is jajdult ala.ta, sőt az sem tagaoható, hogy nagy nyomorúságában Istent kereste. De hogy csakugyan úgy megtalálta volna, hogy ez akár belső lelki világában, akár külső életében határozott, döntő fordulathoz juttatta volna, arra nézve sem verseiben, sem életrajzi adataiban nincs pozitív bizonyítékunk. Persze, arra sincs, hogy emberektől volt-e része abban a samaritánus szolgálatában, amelyre szüksége lett volna. Akik körülvették, azok vagy bűntársai voltak, akik vele együtt gázoltak a tisztátalanság pocsolyájában, vagy elfogult rajongói, akik táplálták benne egy másik súlyos bűnét, az cnimádást. Volt olyan, aki annyira fnent Ady költői és prófétai érdemeinek értékelésében, hogy azt írja: „Adyt a prófétaság nagy magánusságában a saját életének mámora tartja fenn, amelyet nemcsak joga, hanem kötelessége is minden lehetséges szenzációval, borral és örömmel kiélni.“ Hogy egy olyan ember, aki egészen távol állt az igazi keresztyénségtől, ilyet ír, azon nem is csodálkozunk. De az már egyenesen megdöbbentő, hogy legújabban egy protestáns egyházi lapban ugyanezt a gondolatat, kissé más szavakba öltöztetve felújítja egy lelkész-ember, ilyenformán írva Adyról: „Hogy beteg volt? Rínocerosnak kellett volna lennie, ha ekkora felelősséget, ennyi világos látással, azt a magyar problémát egészségesen tudta volna viselni, amit viselt.“ Micsoda eltévelyedése az erkölcsi érzéknek s megtévesztése sok ifjú léleknek Ady betegségét, amelyet bűneivel szerzett magának, úgy tüntetni föl, mint a magyar probléma nagy felelősségérzéssel való hordozásának következményét! Bizony, akik felelősségérzéssel hordozzák a magyarság sorsát, azok másképen rendezik be az életöket!

Legmélyebb meggyőződésem szerint az evangéliumi munkában álló egyéneknek vegy egyesületeknek nem szabad egy költőt úgy bírálni meg, hogy a költőt külön válasszák az embertől és annak életétől. S hogy ezt őszinte lé-