Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-02-15 / 4. szám
rosszalja azokat és én Ennek igazat adok. A bűnbánat rajtam kívül levő, de hozzám is elérkező feltétele a Törvényt adó, a rendet adó Isten ítélete. Én, a bűnös, a bűneimet elkövető ember, akkor jutók bűnbánatra, ha érvényesnek ismerem fel Isten ítélete rosszalását saját magammal és bűneimmel szemben. Az egyéni bünbánat szégyenkezés Isten előtt saját magam milyensége miatt; — annak elismerése, hogy Istennek joga és hatalma van engen megítélni, kárhoztatni; — belső lelki vágy kibékülni a megbántott Istennel és megtisztulni magától a bűntől. Az egyéni bűnbánatban már benne van, — hiszen ez állal lesz a bűnismeret, a lelkíismeretfurdalás bűnbánattá, — Isten elismerése és az utána való személyes vonzódás, az Ő elvesztésének íájdalma. Az egyéni bűnbánat a keresztyén ember állandó magatartása saját magával és bűneivel szemben. Bár' nem mindig egyenlő erősségű, de se kegyességéből, se szolgálatából, se hitéből, se szeretetéből nem hiányozhat. Minél közelebb van valaki Istenhez a Jézus Krisztusban, annál tisztább, bánatosabb, mélyebb bűnbánata. A legigazibb, a legőszintébb, a legmélyebb bűnbánatot a hívő ember a Szentlélekkel való telítettség idejében éli meg és fejezi ki. Mi a közösségi bünbánat? A kérdés megfeleléséhez előbbi kérdések tisztázása vezet. Van-e közösségi bűn? Itt tegyünk különbséget közösségi és közbűnök között. Közbűnök azok az egyéni bűnök, amelyek a közösség tagjainál általánosak. Ilyen például nálunk magyaroknál a káromkodás, az iszákosság, a parázra- ság, a látszatraadás, a rangkórság stb. Közösségi bűn pedig minden törvényszegés, amely a közösségre vonatkozó isteni rend megsértése. A közösségi élet rendjét is Isten szabta meg, ennek a rendnek a megsértése is bűn. A közö ségi életnek megvannak a nyelvi (egymás megértése), a jogi (egymás támogatása), a művészi (egymás gyönyörködtetése), a /vallájsi (közös istentiszteleti) stb. megnyilvánulásai, még pedig úgy, hogy ezek rendjét Isten szabta meg. Közösségi bűn pld. úgy beszélni, hogy a másik ne értse; úgy cselekedni, hogy az a másik boldogulását sértse, úgy alkotni, hogy az a Szépet, az ízlést csúfolja, úgy hinni, hogy a másikat káromlásra bírja. Pld. magyar közösségi bűn magyarnak nem magyarul beszélni, nem mellérendeltségben élni, nem a teljességre törekedni, -nem magyarul magyarnak lenni. Bűn-e mindez? Ez attól függ, hogy Istentől vannak-e a magyarság sajátosságai? Isten akarja-e, hogy magyar legyen a magyar? Isten szabott-e hivatást a magyarság elé? Ő bízott-e ránk történelmi, kulturális (általános kegyelmi) és missziói (különös kegyelmi) feladatokat? Mi hittel és bizalomteljesen azt feleljük ezekre a kérdésekre, hogy igen. A magyarság is Isten népe; (nem üdvrendi szempontból, bár a minden nyelvben, ágban a magyar is benne van). így bűnné válik minden, amit a magyar közösségi rend ellen egyénileg és közösen elkövetünk. Amint a hívő lélek nemcsak mint ember, hanem, mint közösségi tag, pld. mint magyar is Isten elé áll, fájni fognak neki a közösségi bűnök is. Nekünk jó néhányunknak kezdenek komolyan fájni. Bele-bele jajdulunk. Mostantájt különösen is fájnak, mert igen megkívántuk nemcsak saját magunk, hanem népünk, magyarságunk számára is Isten kegyelmét, közelségét, hiszen csak Ő tarthat meg. Ő meg csak magának tarthat meg. A magyar ébredés vágyában Ö utána vágyunk, hogy az Ő akarata teljesedjék ki a magyar életben magyarul. Nekünk fáj, hogy egyénileg (erkölcsben, kegyességben) olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk: utálatosak, bűnösök, utolsók. Az is fáj, hogy a magyarság között sok hozzánk hasonló önző, hiú, nagyravágyó, parázna, részeg;s van; szégyeljük Isten előtt, hogy ily néo vagyunk. De azonkívül éppen Isten és az Ő dicsősége miatt az is rettentően fáj, hogy nem igazán, nem magyarul vagyunk magyarok: nem úgy beszélünk, élünk, írunk, alkotunk, hiszünk, hogy az egésznek használva szolgáljuk Isten dicsőségét magyarul. Faluvégi DánielMegoHalmasziaíásunR feliételei „Rettentes dolog az élő Isten kezébe kerülni.“ — Istennek ezt a félelmetes figyelmeztetését alig vesszük szívünkre. Félünk reánk zúdulható, fergeteges bajoktól, de nem látjuk meg a maga döbbenetes világosságában azt, hogy a bajok s pusztító veszedelmek íüggönve mögött ott áll az ítélő Isten. „íme a Bíró az ajtó előtt áll.“ Ettől a veszedelemtől kevés ember retteg, de retteg az „asszírai király vezérének, Rabsaké- nak fenyegetőzéseitől“ — a rémhírektől. Addig pedig, amíg az Isten ítéletes volta előtt össze nem roppant gőgös szívünk istentelensége, addig az asszíríai király pusztító hadainál is nagyobb veszedelem előtt állunk: a kárhozat előtt! Pedig Jeruzsálemre Rabsaké fenyegetéseinél nagyobb veszedelem ásított, hiszen az asszír hadak elvonultak Ezékiás királv és Ésaiás próféta közbenjárására, Isten előtt való porig alázkodásra, de az Isten roskasztó, ítéletes akaratát semmi sem tudta feltartóztatni, sűrű gomolygással gyülekeztek m(ár akkor Juda feje felett a vészthozó viharfellegek, hogy becsapjanak onnan Isten haraggal teljes mennydörgő villámai s felszáll- jon a babiloni király hadai által felgyújtott Jeruzsálem füstje és elhurcoltassék a nép színe- java a szigorú rabságba, hogy bete’jesedjék Isten fenyegető ígérete. Isten haragjának izzó tüzes folyóként való áradását nem tudta feltartóztatni Ezékiás és Jósiás király reformációs törekvése sem. mert a nép a maga egyetemében volt megrothadva, bálványozásba süllyedve. Meglátjuk-e földi minden veszedelmen túl, vagv talán azok mélyén — Istennek bűneink miatt fellobogott iszonyatos haragját, és porba alázzuk-e gőgös magunkat Ő szent Felsége kegyes orcája, — a Krisztus előtt? Ez az út vezette ki Ezékiást és népét az assziriai király/ dühének fojtogató gyűrűjéből. Islen kész volt
