Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-01-01 / 1. szám

Azután Petőfi következik. Megszületik a János Vitéz. Kukoricza Jancsi és Iluskájának bűbájosín mesés sorsa. Van ugyan benne sok-sok fény, pompa és cifraság, óriások, nyalka huszárok, francia királyi udvar és Tündérország váltakoznak benne, de mégis csak a szegény juhászbojtár és az árva kisleány !ör- ténete az, mégpedig magyar tizenkettős versekben ei- dalolva. Ezt a szép mesét már sokan elolvasták, de azért a legeslegfőbb érdeme mégsem ez, hanem az, hogy példáján bátorodott fel a harmadik költőóriás, Arany János és így írta meg a Toldit, nem a Vörösmarty módján, a Zalán futása mintájára. Toldit azután mindenki elolvasta, olvassa máig, szebb részeit pedig könyvnélkül idézi minden versszerető, irodalomkedvelő magyar ember.

Érdekes, hogy Petőfi is, Arany is egy-egy másik vers kíséretében írták meg nevezetes nagy műveiket. Ezekkel a verseikkel mintegy arról tetlek tanúbizonyságot, hogy a János Vitéz, meg a Toldi nemcsak ügy egyszerűen olyan, amilyen, hanem kifejezetten és akarva nem olyan, mint Zalán futása, vagy az Aeneis, vagy az Iliás. Petőfi például nemcsak a magyar tizenkettős mesélő hangján duruzsolja el Jancsi és Iluska megható történetét a János Vitézben, hanem ráadásul még alaposan ki is csúfolja a magyarul másképen rae- sélőket a Helység Kalapácsában. Szép az, azt mondja ezzel, mikor a görög Homérosz görögösen mindig :ó- zsaujjúnak emlegeti a hajnalt, leleményesnek Odisz- szeuszt és hosszú meséket mond el, mikor két dolgot, vagy történetet egymáshoz hasonlítgat. De milyen nevetséges mindez magyarul. Pap kocsisa, e helyett azt mondani: A tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója. Kiderült hősünk órája, mint... s akkor így magyarázni meg: hogy derüli ki, „mint kiderül a konyha sötétje, ha kólika kezdi gyötörni a mopszli kutyácskát“, és így tovább egy végtelen éjjeli jelenet során, hogy az ember nem győz eleget nevetni rajta. Arany János még az Elveszett Alkotmányról beszél, ünnepélyes hexameterekben, de épen nem ünnepélyes dolgokat. „Férfiat énekelek — kezdi, akárcsak Homérosz, vagy Vergiliusz, de folytatni már így folytatja — „Ki sokat s nagy messze rikoltott, Sőt tett is valamit (Kártyára kivált.) . ..“

Talán nem is tudta tudatosan, csak ösztönösen érezte ez a két nagy költőnk, mit cselekszik, így cselekedvén. De mi már tudjuk, hogy mit jelent a János Vitéz és a Toldi mellett a Helység Kalapácsa és az Elveszett Alkotmány. Azt jelenti, hogy Petőfi és Arany óta nem szabad görög, latin, vagy egyéb idegen módon magyarul verselni. Az ő nagy műveik okozta gyönyörűségünk hevületében megszületett a magyarul-magyar vers és nevetségessé vált a nem — magyarul-magyar forma, irodalomban legalább és egyelőre. Jó hetven esztendőbe telt, hogy a zenében is megszületett. 1917-ben jelent meg a Zenei Szemlében Kodály Zoltán értekezése a magyar parasztdalok ötfokú hangsoráról. Azóta azután a nem — magyarul- magyar dalforma is nevetségessé s a magyarul- magyar parasztnóta is szinte kötelezővé és egyedül lehetségessé vált nálunk. Aki ezt nem hiszi, vagy túlzott állításnak véli, gondoljon arra, hogy a keresz- tyénség is Krisztus születésétől keltezi a maga idejét, tehát attól fogvást tartja kötelező és egyedül lehetséges életformának az Idvezítő követését, pedig hát még Krisztus mennybemenetelének a pillanatában is

csak tizenegy földi élő ember hiszi és vallja ezt igazán.

Ha Petőfinek és Aranynak ezt a nagy igazát, a magyarul-magyar versformát visszavetítjük a még régebbi időbe, azt látjuk, hogy elődeik Balassi, Szenei Molnár és Csokonai is azért klasszikus, halhatatlan költők, mert az ő verseik is magyarul-magyar versek. Ha pedig előre vetítjük nagy igazukat a mi századunk irodalmára, ugyanez világosodik meg fényénél. Tegnap és ma és minden időben csak az lehet klasz- szikus magyar költő, akinek a versei magyaru1- magyarok. •

Arra kérjük e sorok olvasóit, formán necsak a versek külső formáját értsék. János Vitéz és Toldi nemcsak azért magyarul-magyarok, mert „kétsarkú" magyar tizenkettős verssorokban hömpölyödnek bennük Petőfi és Arany mondanivalói. Magyarul-magyar ennek a két versnek a belső formája is. Nem — magyarul-magyar versben pl. meg kellene vívnia Toldi Miklósnak a cseh vitézzel annak rendje-módja szerint. Toldiban Miklós csak kezet fog vele és jól megrázza, későbben a csónakban is csak gyorsabb nála. Hogy tud-e jól vívni, seholsem derül ki — most még. Ereszkedő ütemű különben is az egész történet: legnagyobb veszélyben Miklós az elején forog, mikor a farkasokkal viaskodik, a bika megfékezése már bágyadtabb jelenet, legkevésbbé izgalmas a „párbaja“.

Aranyt és Petőfit „népies“ íróknak nevezi az irodalomtörténet. Nincs igaza, ha a származásukra gondol, de igaza van, ha a költészetükre érti a népies jelzőt. Népiesek ők, hiszen költészetük formája magyarul-magyar. Irodalmunk múltja tehát ezzel a mértékkel szolgál. A magyar irodalomnak minden időben az volt a feltétele és minden időkre érvényes erővel az is marad, hogy „népies“ legyen, azaz formája magyarul legyen magyar forma.

Megüti-e mai magyar irodalmunk ezt. a magas mértéket vájjon?

űr. Karácsony Sándor.

Hoszszússzólás

„a Csodaváró Könyörgés" c. ciKKj&esz

Szeretnék néhány szót szólni a „Csodaváró könyörgés“ c. cikkhez.

Örülök, hogy felmerült ez a téma, mert sokszor bántott, hogy élesen kritizálják sokan a katolikusok zarándoklásait, csodahitét s miközben ezt megvetően teszik, nem gondolnak arra, hogy ők aztán egyáltalán nem hisznek semmiféle csodában, mert hát „ma már nem történnek csodák.“

Jellemző, hogy mikor egyszer szemorvos professzorom, aki buzgó katolikus, megállapította, hogy ami estétől reggelig az én zöldhályogos szememmel történt, az csodaszámba megy, félénken hozzátette, hogy: ügye, maguk reformátusok nem hisznek a csodákban. Egyrészt örültem, hogy alkalmam volt bizonyságot tenni arról, hogy minden igaz hívő keresztyén tapasztal hasonló csodákat, csodálatos imameghallgatásokat, gyógyulásokat stb., csak mi nagyon óvatosak vagyunk a csoda szó használatával, mert kell is óvatosnak lennünk minden hitbeli foga3