Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-09-01 / 17. szám
Szeretném eimndani, hogy sohase éreztem ezt a fájdalmasan erős vágyakozást a közösség uán, ami négy hónapos távollétem óta egyre jobban eltölt. Most tudom igazán, hogy mit jelentett nekem, amikor Sződligeten, vagy másutt együtt borulhattam le Isten előtt a testvérekkel, együtt imádkozhattunk és kora reggelitől késő estig beszélgethettünk az Ür nagyságos dolgairól. Akikor boldog békességben élveztem az áldott helyzetet és fel se fogtam, mit ad ebben Isten nekünk. Most, magános elmélkedéseimben, napi csöndes óráimban, amikor imádkozom mindazokért, akiket hozzám hasonlóan elküldött az Ur otthonunkból, új környezetben kell megvárni, amíg a sorsunk változhat és újra megépíthetjük állandó tartózkodási helyünket, emlékezetemben felsorakoznak előttem az arcok mind. Van, hogy a nevüket se tudom, de olyan nagyon hozzámtartozó testvér mind, hogy a hús és vér szerint való összetartozás semmivel sem erősebb ennél. Egyenként kedves mind, egyenkint könyörgök értük, hogy legyen velük Isten Lelke, bárhol vannak. Szétszóródtunk drága testvéreim, de soha jobban nem érezhetjük, hogy összetart bennünket az áldott Pásztor, aki előtt nincs földi távolság és nincs egyetlen pont a világon, föld alatt, föld felett, ahol ne látná és ne gondozná az övéit. Most világosodott jneg bennem nagyon az, hogy Krisztus Urunk nem egy emberileg elképzelhető Személy, hanem mindent átfogó és átható Isten, aki jelenvalóságát a bennünket mindenüt|t vezető Szent Leikével naponta bizonyítja. Engem az otthonomtól messze eső kis faluba vezérelt az Ur. Nincs itt református templom, egyetlen kis családot találtam, akik reformátusok, ezek tizenkilenc év óta nem voltak templomban, de hála Istennek, Bibliát olvasnak és boldogok voltak, amikor együtt imádkoztunk. Kerestem társakat napontavaló áhítatra, néha összejöttek, de lassan elmaradtak- És én egyedül olvasgattam az Igét éjszakába nyúló estéken, míg felettünk zúgtak a sötét hegyeken, völgyeken átrepülő gépek ... . Mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Szeretteim mind messze tőlem, de tudtam, hogy Jézusunk átölel nagy szeretetével, egybetart. Együtt vagyunk, talán jobban, mint valaha. De azért fájt nagyon, hogy nincs, aki velem leüljön esténkint az asztalhoz, hogy nem nyitja ki senki velem a Bibliát, nincs imádkozó társam.. . Isten látta a hiányomat, hangtalan kérésemet meghallgatta. Elhozott egy áldott hajlékba, ahol két imádkozó testvérre találtam. Két testvérre, akiknek esztendők óta mindennapi kenyere az Ige és akik vágytak arra, hogy legyen ebben az örömben harmadik társuk. Láttam sokat forgatott Bibliájukat, amelyet raggel-este elővesznek, ezzel kelnek és ezzel térnek nyugovóra. És az életük is Isten parancsolataiba való törekvés, vágyakozás, keresés. Imádság és remény. Most itt imádkozom velük naponta. És most jön az, amit drága Testvéreimnek el kell mondanom. Két imádkozó testvérem a földi statisztika szerint katolikus, de Isten Lelke rávezette őket a reformációra. A tiszta evangélium örök forrásából kapnak naponta és szomjazzák, nem tudnak betelni vele. Beszéltem nekik a mi közösségünkről, elmondtam a sok áldást, amit ott kaptam. A posta utáljam hozta lapjainkat, együtt olvastuk. Együtt imádkoztunk szorongó szívvel, hogy megnyílhasson a Megbékélés Háza, ahova most ők is nagyon vágyakoznak. Este, este után itt imádkozott két katolikus testvér, hogy összegyűlhessetek, Testvéreim, újra az áldott helyen. A múltkor, a nőikor annyira kétséges volt ez, még forróbban imádkoztunk. Nem is én kezdtem, hanem nekik jutott előbb eszükbe, hogy imádkozzanak ezért újra és újra. Aztán mondták, hogy milyen nagy boldogság volna, ha egyszer ők is ott lehetnének... Egyszerre megláttam, hogy mint omlanak le az emberek építette válaszfalak Isten gyermekei között. Valójában nincsenek is. ^Kriszr- tusunk magasan fent uralkodik ezeken ~a sokszor embercsinálta különbségeken. Aki Öt igazán elfogadja, azt Isten Lelke már reformálta: visszavezette a tiszta evangéliumhoz. Egy az Isten, egy Urunk Krisztusunk van és egy a szeretet, ami összeköt, összetart örökre bennünket. És tegnap jött lapunk legújabb száma, amelyben olvasom, hogy megnyílt a Megbékélés Háza. Dicsőség Istennek! Legyen áldott az együttlét, amit ott tölthetnek drága Testvéreim! Most itt messze tőletek két ismeretlen testvér imádkozik értetek. Olvassuk a zsoltárokat és imádkozunk. Békesség és remény nyílik a szívünkben, ebben a zivataros, rémületes világban úgy, mint vad, ijesztő útvesztők mélyén valami csodálatos fehér virág. Családitagjaimért, akiktől messze vagyok, Értetek drága Testvéreim, egyformán imádkozunk. Széltszóródtunk, de csak helyzetileg, mert soha jobban nem voltunk együtt, mint most, mert az Ur tart össze, tudom. Áldom az Istent, hogy eleve elvégzésében esztendőkkel előbb megmunkálta lelkemet, régi énem nem bírta volna el ezt, a pusztába küldés megpróbáltatását. Most békesség van a lelkemben, mert tudom, megtapasztaltam, hogy jó az Ur... ízen érni nektek, Testvéreim: »Közel van az Ur minden őt hívóhoz, mindenkihez, aki hűséggel hívja Öt. Beteljesíti az őt jélőknek kívánságát, kiáltásukat meghallgatja és megsegíti őket,« (145. zsolt. 18—19.) M. Katona Ilona. Mi a magyar ébredés? A magyar élet Istentől való megoldása. * * Hidd! Kérd el Istentől! Dolgozzál érte! 3
