Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-03-01 / 3. szám

A kor és az Isten igényei

Az ©gyík nagy amerikai zeneműkiadó cég árjegyzékét láttam valamikor. Oldalok voltak télle külömböző, divatos dallaimocskák címeivel. Mindegyik alatt ott állott a megjegyzés: »Words Sacred or Secular«. (Szöveg vallásos, vagy világi.) Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy bármelyik divatos sanzont meg lehetett hozatni »szent« szöveggel és lehetett hallani, ahogy azt egyik, vagy másik templomban, istentiszteleti »betét« gyanánt a gyülekezet valamelyik műkedvelő szólistája énekelte.

Mikor ezt amerikai barátaim előtt szóvá tettem, egyiktől azt a választ kaptam, hogy hiszen a reformáoió énekeinek nagyrésze is világi dallamokkal vált népszerűvé. Csak arra nem gondolt a válaszoló, hogv azok a »világi« dallamok nem a mulatók számára, hanem a nép ajkán, vagy az egyszerűbb összetételű népi közösség költőitől származtak. Már pedig Géniben, a XVI. század közepén, nem azt jelentette a »chanson« szó, mint Budapesten a XX. században. Ha ezzel tisztáiban vagyunk, máris mehetünk egy lépéssel tovább.

Az emberi szellem területén kétféle maradandó és vitathatatlan értékű, tehát klasszikus kifejezési forrna van: az, amit az ősi, népi közösségék ösztönös tehetsége alkot és az, amit az egész közösség jellemét és teremtő erőit magukba foglaló és magukból kivetítő nagy szellemek tudatos munkája hoz létre. Mindkettő egyforma hitelességű, sőt az előbbinek elsőszülött- sági j oga van, ami nem lehet alkú tárgyává soha semmiféle lencse ellenében sem. A legnagyobb és legegyetemesöbben emberi hatású klasszikus zene nagymesterei, Bach és Beethoven, hogy mást ne említsünk, éppen azért és abban nagyok, hogy nem kozmopolita, hanem velejéig német műveket alkottak. Munkásságuk any- nyira belüliről és mélyen volt német, amennyire kívülről és felszínesen magyarok Liszt rapszó- öiáá.

A kétarcú, de egylényegű zened — és mindenfajta — klasszicizmussal szemben (szösze- riint: szemben) áll a könnyű művészet. Ez a könnyű művészet minden esetben felhígítja, el- vizenyősíti azt, amit a népi, vagy a művészi tömény, sűrített formában fejez ki. Olyan ez, mint a nagy áruházak u. n. bóvli-áruja: olcsón kapod, de ne’várj tőle minőséget és tartósságot. Különösen alkalmas a lélekfertőzésre, ha zenében jelentkezik, még ha nyájas, vagy kegyes álarcban is, mert ekkor a legveszedelmesebb.

Mindig és mindenütt a »korszerűség« igényével lés álarcában szokott fellépni az ilyesfajta métely. Ha daloló falusi magyar vagy, a füledbe súgja: ósdiak, parasztosak a te régi dalaid — és máris kezedbe nyomja a pesti ponyva legfrissebb slágerekkel telt nótáskönyvét. Ha »szent« szöveg kell, azt is adna a maga dallamaihoz és észre se vetted, már leszoktat az ősi,

Istennel társalkodó dallamszépségekről és te már nem is gondolsz rá, hogy, ha jószándékkal és tiszta indulattal is, de 'áldozatává lettél.

Egyik lelkipásztor barátom mondta eh hogy amikor, mint friss segédlelkész bekerült egy gyülekezetbe, ahonnét a beknissziói munkából száműzték a zsoltárokat és a régi hitvailó énekeket, egy alkatommal megpróbálta a leánykörben megismertetni és megtanítani az LI. zsoltárt, majd Batázi András és Huszár Gál gyönyörű énekeit (69. és 90. dicséret), végül egy új, magyar lelki éneket és maga is boldogan csodálkozott azon, hogy a leányok milyen örömmel és a lélek mekkora felszabadult gyönyörűségével fogadták ezeket az addig teljesen ismeretlen énekeket. Máskor is követelték és még továbbiakat követeltek és tanultak, anélkül, hogy egyéb evangéliumi énekeik javától elidegenedtek volna. Sőt: a megtanult, teljes értékű énekek megtanították őket szinte észrevétlenül arra is, hogy maguktól rájöjjenek a Hozsánma- és Halleluja-énekek külömböző értékére és meglássák, hogy azok közül melyik a hívő református magyarnak és jó zenei ízlésű embernek való ének és melyik az, ami ebből a szempontból kevésbbé, vagy egyáltalán nem megfelelő. És végül lis, elfogultság, kényszer, vagy dogmatizmus nélkül, pusztán ízlésből és lelki vágyakozásból, mindig jobban odahajoltak azok felé a mi énekeink felé, amelyeket talán még nagyanyáik is, de ősanyáik egész bizonyosan, mély hittel és Isteniben való örvendezéssel naponta énekelgettek.

Nem feltétlenül a kor igénye az, hogy minden idegen éneket befogadjunk válogatás nélkül, sőt ébredésünk u. n. »magyar« énekeit is idegen ritmusra készítsük és énekeljük. De még, ha így volna is — hiszen a »kor« világi zineter- mése valóban ilyesfélét mutat — akkor sem csak a kornak vannak igényed velünk szemben, hanem Istennek is. Ez esetben pedig nem lehet vitás, hogy kinek kell engednünk.

A kor igényei néha egy vonalon állhatnak az Istenéivel. Ékes példa erre a reformáció első két százada, a maga zene- és énektermésének nemcsak mennyiségével, de minőségével is. Hová süllyedtünlk vissza — nemcsak nálunk, ahol a zenei írásbeliségen alapuló polgári zene- . kultúra eddig még ki sem fejlődött, hanem — a nyugati evangéliumi keresztyén országok nagyrészének zenei és lelki színvonalát illetően: mutatja a már említett amerikai példa is. M&rt, ha a kor igénye az volna, hogy lelkiségét már nem tudja kielégíteni pl. Bach és ezért keres, sőt kidob magáiból egy, vagy sok új mestert: egy egész új, modern és sokrétű klasszicizmust, akikor nem volna hiba. A hiba azonban ott van, hogy a »kor« nemcsak Bach-ig, hanem a népdal egyszerű, tiszta és világos szépségéig sem tud elérni és ezért nemcsak megelégszik a bárgyú hangicsálással, de sok esetben egyenesen azt követeli. A kor nem az oratóriumoké, hanem a írevű-operetteké; nem a társas éneklésé, hanem a rezesbandáé, vagy a rádióé; nem a kamarazenéé, hanem a táskagrammofoné. A kor