Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-11-15 / 20. szám
leikével otthonossá teszi a házát, ahol a család minden tagja, de elsősorban a férje megpihenhet és megtisztulhat. A jó feleség azután nem szabályokkal körülárkoltan, hanem a Lélektől vezetet- ten „jó édesanya“ lesz, aki az ő gyermekeit tisztán tartja, ápolgatja. Itt se veszi el a férjére eső részt, (tudniillik az engedelmességben, istenfélelemben és tisztességben, jó erkölcsben való nevelést) nehogy „apátlanul“ nőj jenek fel a gyermekek. Ezekből az Igékből az is következik, hogy a keresztyén asszony, mint „háziasszony“ is a Lélek vezetése alatt áll. az Igétől kormá- nyoztatik. A keresztyén nő még akkor is, ha lelkészné, mint gyülekezeti tag kapcsolódik bele a gyülekezeti életbe, ahol bizonyos szolgálatokat, ha erre különleges elhívása és Istentől nyert kegyelmi ajándékai vannak,elvégezhet. De nem azért, mert papné, hanem azért, mert Isten valamivel megbízta. Azonban csak bizonyos korlátok között, mert az asszony hallgasson a gyülekezetben és neki a tanítás nincs megengedve. Bár a bizonyságtétel minden keresztyén számára, így a keresztyén asszony számára is életszükség, azonban az asszonyok egyházi, gyülekezeti szolgálata nem az Ige magyarázása és tanítása, hanem az Isten Igéjének gyakorlati alkalmazása. Békefi Benő. A reformáció lényege* A legelső és leglényegesebb igazság, amelyről a reformációval kapcsolatban megfeledkezünk, az a tény, hogy az Idvezítő nem új vallást, nem is új tanrendszert, hanem új életet hozott erre a földre. Ez az új élet pedig az ő személyéből áradt ki. Három évet ővele életközösségben töltött tanítványai ezt az üdvéletet az ővele való s zemé- lyes érintkezésben találták fel és é’ték meg. E7 a csodálatos üdvélet úgy áradt kí az Idvezítő személyéből, hogy amint maga a cinikus" Wilde Oszkár is bevallotta: aki csak az Idvezítőhöz közeledett, az ővele való puszta érintkezés által jobbá lett. Eát az Ur Jézus személyében megélt üdvéletet a tanítványok az Idvezítő menvbemenetelével elveszítették és így csak annál jobban ragaszkodtak az Idvezítő dicsőséges visszajövetelénsk reménységéhez és váradalmához: a parúziához. Az első keresztyének ezt testileg és nagyon rövid időn belül várták s minit ahogy az első thessa- lonikai levélből világosan kitűnik, maga Pál apostol is biztosra vette, hogy még fö1di életében megéri az Idvezítő dicsőséges újramegjelenését, a parúziát. Amint azonban az évtizedek és az évszázadok sorra elmúltak, sőt az oly nagy reményekkel várt ezredik év is eltelt s a chüiazmus felajzott váradalmai is semmivé váltak, az egyház tanításá* Helyt adunk ennek az elmélkedésnek, bár magát a reformációt lényegében sokkal többnek, sőt másnak is tartjuk. (Szerk.) Íjban az üdvéletet áthelyezte a halál utáni túlvilági életbe, a parúziát pedig a végítéletbe. A hívőket a földi élet igazságtalanságai és szenvedései közepette a túlvilági, mennyei üdvélet reménységével biztatta és vigasztalta. Ezzel kettős rosszat mívelt: meghamisította és megerőtlenítette az evangélium minden hívőnek idvességére szolgáló isteni erejét (Róm. 1,16.), és kettéválasztotta a hívek életét egy világszerinti hétköznapi életre és egy vasár- és ünnepnapi hitéletre, amint azt ma is a névleges keresztyén társadalomban tapasztalhatjuk. Mindaz, amitől a reformáció az egyházi életet és gyakorlatot megtisztította, ennek a kettős életnek a következményeként alakult ki. Az üdvéletet azonban a reformáció sem tudta helyreállítani, mert csak az egyház külső liturgiái és tanrendszerét reformálta, de az egyház tagjait egyénenként nem tudta az üdvéletre juttatni. Hiába minősítették az egyházat üdvintézménynek és egyedül üdvözítőnek, mert az egyház, mint testület, nem tud üdvözíteni és az egyházban magában is csak annyi üdvösség van, amennyivel az egyházat alkotó tagok egyénenként bírnak. Egyedül üdvözítő csak az Ur Jézus és csak azok lehetnek részesei az üdvéletnek, akik lelki életközösségben vannak az élő Idvezítővel. Az üdvösség ugyanis az Idvezítő személyétől elválaszthatatlan! Ez azonban nem azt jelenti, mintha e földi életben nem lehetnének részesei az üdvösségnek, hanem csupán azt, hogy csak abban a mértékben élhetjük meg mi is az üdvösséget, amilyen mértékben az Ur Jézussal életközösségben vagyunk, mert 5 maga az üdvösség mind ezen, mfcd a másvilágon. Az első lépés ehhez pedig az, hogy eleget tegyünk a missziói nagy narancs föltételeinek mivelhogy ezekhez van kötve a nagy, de sajnos, soha eléggé nem méltatott ígérete az Idvezítőnek: __ „és imé én tiveletek vagyok minden napo n a világ végezetéig.“ (Mát. 28, 20.) Ez a „minden napon“ pedig nem a halál utáni túlvilági életre, hanem erre a földi életre vonatkozik. Csak rajtunk áll tehát, hogy ezt a mindennél becsesebb üdvígéretet a magunk részére megvalósítsuk. Az Idvezítő Ur Jézussal való életközösségünk természetesen lelki lesz. mert Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (Tán. 4,24.) Vizsgáljuk meg tehát imádatunkat, how megfelel-é a fenti föltéte’eknek ps ha b’mvát vagy fogvatékosságát ismerjük föl, úgy kérjük Idvezítő Urunkat, hogy ő mutassa meg a hiánvo- kat és bizalomteljes engedelmességgel fogadjuk meg szavát és vezetését. Ez az első lépés az ővele való életközösségnek: az üdvéletnek már ebben a földi életben való megnyerésére. Minél többen jutnak el erre a megújult üdvéletre. — az egvház által e’hagyott első szeretet- re, annyival teljesebbé válik az egyház reformációja: visszaalakítása az Ur Jézusnak az ő tanítványaival való életközösségére. Kendi-Lónán, 1943. Dr. K. Tompa Arthur.
