Thury Etele szerk.: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. VII. Budapest 1908.

XXXIII. 1617 május 1-én Köveskuton tartott zsinatra, vitatkozásra hívja Pathay az ubiquitarius Zvonarits Mihály sárvári lelkészt. Ennek előzményei.

A*KÖVE8KÜTI ZSINAT 187 kegyelmed maga irja, ha bocsátja kegyelmed közinkben avagy nem: kétség nélkül el hittem, hogyha a megtartóztatásra kegyelmednek hatalma vagyon, vagyon az elküldésre is. Azon kérem azért kegyelmedet, hogy kegyelmednek hatalmához akaratja is járuljon. Nam ipsum posse, sine velle aut coactum, aut nullum est. Ha ö kegyelme eljŐ, sok káromlásnak magvát szakaszthatja ő kegyelme, jobb egymást szeretettel salutaljuk (ez pedig az egymással való szemben létei által lészen meg, nem külömben), hogy nem egymás ellen való boszuságos Írásokkal, egymást értetlen szóknak Írására (mely a mi időnk és állapotunkhoz nem illil<) erőltetnünk: és igy olvasóitól magunkat fekete festékkel meg jegyzenünk, sokaknak botránkozásával, és reánk az éktelen Írásokat méltán támadandó káromlásokkal. Azt én nem tudom, ö kegyelme mit tulajdonit magának s mit itél az éktelen írásoknak gyakorlása felöl, de én az egy békességet és tisztességet mindenkor följebb böcsültem, sböcsüllöm is a káromlásnál, szidalomnál, és egymás hurogatásánál. Ha pedig ő kegyelme ugyan elyégezte magában, hogy sem tisztességes magunk ajánlását venni nem akarja, sem keresztyén szeretettel látni nem akar, sem hivatalunkra közinkben jönni, sem a kegyelmed intését és méltóságát annyiban megböcsülni, sem ellenünk tett káromló Írását reánk rakni nem akarja, sem szín eleiben jönni nem akar, hanem csak efféle írásival akar ö kegyelme távol értetni, mint eddig cselekedett, mi mindenek előtt protestálunk, kiváltképpen a felséges Istennek előtte, ki minden gonosznak meg ítélője, hogy mi semmi háborúságra, embertelen káromkodásra, hallgatóink között való botránkozásra okot nem adtunk, adni sem akarunk. Ezért ajánljuk magunkat tanulásra való engedelmességgel, atyafiúi szeretetnek köztünk való gyakorlásával. Mondom azért még is, hogy ha ö kegyelme el nem jő, és semminemű magunk ajánlását magához közel nem akarja bocsátani, más módot kell keresnünk benne, hogy az ö kegyelme szokott szidalmazásitól, és káromlásinak nyilaitól meg ne busíttassunk. Bizony félő, hogy ö kegyelme minket is ez után akaratunk ellen való szólásra és irásra ne kényszerítsen; kezd ö kegyelme is akaratja ellen választ hallani és kívánsága s reménysége kivül való irást olvasni, ama mondás szerént : Qui dicit, quod vult audiet, quod non vult, és mind ezekből micsoda dicséretet reményi ö kegyelme, örömest akarnám tudni; ki épül ezekből, ki mond jót mind ö kegyelme s mind mi felölünk? Mind az által mi minden tehetségünkkel azon leszünk, hogy a mi tiszta ruháinkat valami tisztátalan festékhez ne illessük, de valamely föl fuvalkodásnak szelétől meg szédült,