Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)

9-10. füzet

409

Lenau „Faust“-ja akkor általán mindenki ajkán és kezében volt.

Martensen Neunerben megismerkedett Lenauval annyira, hogy barátokká lettek, naponta együtt mentek sétálni, együtt ebédeltek és egymással eszmecsere tekintetében adás-vevési viszonyban állottak. Martensen oly szellemet ismert fel benne, mely korán szemébe nézett az élet legmagasztosabb problémáinak. Kedélye pedig tiszta és nemes volt. Schurz „Lenau élete“ czimü munkájában (I, 324) megemlékezik Martensen és Lenau ezen egymásra hatásáról. A vele folytatott beszélgetéseket, ez életrajz szerint, igy jellemezte Lenau: „Ez egy szellemi fördő, mely őt fogva tartja; már nehány hét óta, napjában 4—8 óra hosszat ülök benne.“ Martensen is hasonlót vallott Lenau beszélgetései felől.

Beszélgettek kivált vallás-bölcsészeti dolgokról, pantheiz- musról, Isten és ember személyiségéről, Spinozáról, Goethéről, Hegelről és Baader Ferenczröl, kit épen nem ismert s kire őt Martensen tette figyelmessé. Utóbb megismerkedett Lenau Baaderrel és ez neki dedikálta speculativ dogmatikai előadásainak egyik füzetét. Martensennel folytatott beszélgetései közben annyira ment Lenau, hogy meggyőződését fejezte ki e szavakban : nemcsak a tudománynak, hanem a művészetnek és költészetnek is oda kell müködniök, hogy a kor valláserkölcsi öntudata alapjában megváltozzék. Ez okból határozottan opponált amaz aeslhetikai formalizmus, ama művészi indifferentiz- mus ellen, mely a valláserkölcsileg igaz tartalommal nem törődik és csak a szép formára fektet súlyt. A valódi költőnek, úgy mint az igazi prófétának, eleven örökkévalósági öntudatát kell szembe állítania a rideg korszellem és a hamis próféta tanaival eltelt uralkodó öntudatnak. Niembsch katholi- kus létére szabadelvűbb és elismerőbb nézettel birt a reformációról, de Luther személyiségét csak jelentékeny korlátok közt ismerte el. Sokszor rátért a más katholikusokkal is közös Ítéletre, mely szerint Luther személyiségében esetlenséget, plebe- jizmust vélt észlelni, mi őt apostoli jellemre alkalmatlanná tette. Martensen erre ezt felelte: az akkori kornak épen ilyen darabos tulajdonokkal biró népember Lutherre volt szüksége. Oly ember kellett akkor, ki buzogánynyal is neki mehetett a veszedelemnek.

Költőkről beszélgetvén, kitetszett, hogy Goethét nem szerette, Schillert azonban nemes szellemnek tartotta, kinek valami