Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)

7-8. füzet

306

panthcizmusban, mi öt hatalmasan vonzotta, mivelhogy ellenmondást nem türö igazságot foglal magában. Az Isten- fogalomnak sok theológiai meghatározása, tarlhatlannak tűnt fel előtte ás különös ellenszenvvel viseltetett a deiz- mus élettelen Istene ellen, ki magasan a csillagok felett lakik vagy pedig, mint véghetetlen finomságú és vékonyságú Isten lebeg köröskörül a világegyetemben. Oly Istent kivánt, ki a maga világában valósággal jelen van és abban munkálkodik; Istent, kinek teljessége átjárja e földi létet. Folyton ismételte magában az irás ezen igéjét ; „Ő benne élünk, mozgunk és vagyunk.“

Nagy ellenszenvet érzett Kant azon tana ellen, mely ismeretünk merő alanyiságáról szól, mely szerint csak azt ismerhetjük meg, mik a tárgyak reánk nézve, de nem azt, hogy mik azok magukban véve, hogy csak jelenségeket ismerhetünk meg, de a lényeget nem. Bármilyen jelentőségteljes legyen is ezen Kanti felfogás, már mint a bölcsészet fejlődésének mozzanata, magában tekintve, mégis csak — bornirtság, mely ellen védekezni, melyet legyőzni kell. Valamint rá kellett Martensennek jönnie arra, hogy az isteni erőknek teljessége áthatja a létet, úgy azt is kellett kívánnia, hogy az isteni gondolatok ki is jelentsék magukat a létben. Ezzel szemben lelkesítette öt Hegel logikája, mivelhogy a gondolkodás és a lét egységéből indult ki.

Viszont, bármilyen hatalmasan vonzotta öt a panthe- izmus, mégis be kellett vallania, hogy viszonya a panthe- isticus Istenhez, — azt, akár mint természetet, logikai eszmét, logikai processust, logikai szellemet gondolja — mindenképen nem más, személytelen viszonynál. Önnönmaga előtt el kellett ismernie: „Ez az Isten nem is gondol veled; ö előtte közömbös vagy.“ Egyúttal ezt is vallhatta: „Személyi tekintetben előttem ö is közömbös.

Csak annyiban érdikel engem, a mennyiben a kényszerűség rá visz, legyen az akár a gondolat kényszerűsége,