Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)

7-8. füzet

S04

takép sohasem tagadta. Másrészt azonban sohasem jelölt ki e hitnek helyet a maga rendszerében. A. tulviláginak vizsgálata körén, egyáltalán túlesett, csak a jelenvalóba volt merülve. A jelen világban találta fel az eszménynek kibékülését a valósággal. Epugy, mint Schleiermacherre, reá nézve is az örök élet nem volt következendő hanem jelenvaló, t. i. az eszmében és a szellem felsőbb régióiban való élet.

Ezek után, valóban különös, hogy egyszer hozzáfogtak a rendszer elemzéséhez, hogy abból a halhatatlanság hitét kikutatnák. Hisz a hol ez a hit megvan, ott azt kellene gondolni, hogy az teljes fontosságában menten ki fo<r tűnni, különösen ha a rendszer kezdetét veszi az Isten személyiségével és az embernek Istenben való viszonyának taglalásával. Hegelnél a rendszer kezdetét veszi a logikaival, az elvont általánossal; és nála Isten a természet és történelem fejlődéséből mint eredmény áll elő. Daczára annak, hogy ez mainapság tagadás alá nem esik, mindazáltal, akkoriban terjedelmes kutatásokat tettek e kérdés körül. Különösen Göschel lépett fel, mint védője a halhatatlanság hitének s ezzel az igazi hegelizmusnak. Másrészt, fontos nyilatkozatot tett e tárgyban az ifjabb Fichte, ki a személyes Isten és személyes halhatatlanság hitét érvényesitette, mégpedig mint Hegelt túlhaladó álláspontot. Az ezen viták iránt érdeklettekben egyúttal azon személyi kérdés merült fel: tekintsük-e magunkat mulékony természetű lényeknek, a világszelem elenyésző átmeneti pontjának, vagy oly lényeknek, kik a természet kellő közepében sőt mint ennek tagjai léteznek ugyan, de a természetet túlhaladó természet és föld feletti rendeltetéssel birnak?

Más történet szintén erős mozgalmat idézett elő ez iskolában t. i. ScheHirmnek Consin egyik bölcsészeti mun- kája elé irt előszava. Schelling éveken keresztül hallgatott. Most ezen előszó egyik kifejezésében hirtelen Hegel