Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)

7-8. füzet

295

II.

Azon időben két név fénylett a tudományos világban jelezve bizonyos magaslatait az emberiség ismeretének és tudatának; e két név volt: Schleiermachen és Hegel. Martensen szükségét érezte annak, hogy munkáikba rnélyedjen. Schl. dogmatikája ugyan nehezen volt érthető; de a bűnről és a megváltásról kifejtett nagy alapgondolatai, valamint e müve csodálni való architectonikája, mely elragadólag hatott reá, hozzá bilincselték őt. Szigorú szétválasztását a bölcsészetnek és a theologiának annál kevésbé értette, mivelhogy az egész munka specu- látióval teljes volt. Akkoriban még nem ismerte dialektikáját, mely az ismerettan legfőbb elveit fejtegeti. Mind* azáltal fontos mozzanatok hiányát fedezte fel tartalmában. Az Isten fogalmából hiányzott a szenthároinsági tan, a végső dolgokról szóló tanban mitsem talált fel az örök életből. Schl. elmélete szerint a hivő közvetlen érzelmében bírja az Istent, mihez speculativ fogalmakra nincs szüksége; az örök életet pedig nem túlnan, hanem már innen kereste. Szüntelen ismételgette e szavakat: „Aki az én beszédemet hallja és hiszen annak, a ki engem elbocsátott, annak örök élete van.< (János 5, 24). Az ö Krisztus-képe sok vonzó vonással birt; és nemcsak ebben, hanem a vallás fölött irt beszédeiben is oly mysticát talált, mely a lelket a világi és földi dolgok fölé emelte* Személyes ethikai eszményét festő monológjaiban, oly anyag állott elibe, melyet bensőleg sajátjává és komoly követés tárgyává óhajtott tenni. Az általa Írottak olvasása közben a személyiségnek oly hatalma állt eléje, mely öt magával ragadta.

Hegel, Schleiermacherrel szemben, nagy ellentétet képez. Arról tudni nem akar, hogy hatásával a vallás csupán az érzelemre és a kegyes kedélyállapotokra szorit- kossék. Aat akarja, hogy a gondolkodás, a vallás dolgá*