Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1-2. füzet

találni az eszközt: íniképen kelljen hát akkor oly tekintélyes felső tanodát állítani, a mely az uj kor magas igényeinek megfeleljen a kihagyandó szakok daczára is és ne sülyedjen a megrovott és lenézett „akadémiák“ színvonalára ?

Hogy tovább mehessünk, vizsgálódjunk a felett, mit is várjunk és várunk voltaképen a felső tanodáktól? Mert úgy látszik, még e felett is ingadozók a nézetek.

Némelyek azt követelik, hogy az egyetemnek főczélja a tudományok tovább fejlesztése; mások meg azt, hogy szakpálya legyen, mely a társadalmi külömbözö állásokra hivatalra képesítsen. Ezen az alapon támadták meg a szegény jogakadémiákat is, hogy oly sok jogászt nevelnek, hogy nem is jut aztán mindenkinek hivatal s okai lesznek a társadalmi zavaroknak, mert a hivatalokra korteskednek. He erre azt mondjuk, hogy a jogtanulás nem csak a hivatalnoknak kell, és a jogakademia nem csak ügyvédi tanfolyam.

A tudományok tovább fejlesztése nem oly intézet teendője, a hol még készilletlenek, növendékek vannak, kik még csak ismeretet szerezni akarnak. A tudományok tovább fejlesztése oly egyletek czélja, minő a Magyar Tudományos Akadémia. Tisztán kenyeret adó intézet se lehet, mert a műveltséget keresőket nem zárhatja ki kebeléből, ha azok hivatalt vállalni nem óhajtanak is.

Középen van a helyes nézet. A felső tanoda czélja mind a kettő, de mind a kettő oly mérvben, a mint a kettő megállhat egymás mellett, kibékülhet egymással. A mellett, hogy az egyetem is ismeretet nyújt, mint tanoda, a növendékeknek, a tudományt is fejlesztheti. De az bizonyos, hogy a tudomány fejlesztése az egyénektől függ, s hányán fejlesztették azt olyanok, a kik egyetemi tanárok nem voltának? és hány egyetemi tanár van, a kik egy általán nem lendítenek semmit szaktudományukon?!