Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2-3. füzet
59 nosan teheti is, egyes szellemekre természet feletti kegyelmének világosságát öntvén ki: (le ez csak kivételes dolog; mert rendszerint Isten akaratja az, hogy a kijelentett igazság az ember közreműködésével jusson el. Tetszett Istennek, hogy az egyház tanubizonyságtéte- lén alapuljon, — s hogy az ne kerülhesse ki az egész emberi társadalom létfeltételeit; — akarta, hogy alája legyen vettetve a kételkedéseknek, vitatkozásoknak, s mindennemű küzdelmeknek. Szinte megengedte azt is, hogy Fia, — a ki pedig az Istenség teljes tiszta ki- nyomata volt — „vettessék sokaknak esetökre — — és jegyül, kinek sokan ellene mondanak“ Lukács II. 34. Megengedte, hogy boszantó meg- vettetés, az írástudók és a nép csúfolásai s köpdösései- nek legyen kitétetve. Megengedte, hogy Fiának az emberek nyelvében és történelmében létre jövő megtestesülése hosszadalmas folyamában a vallásos igazság legyen alávetve minden külső eshetőségnek, minden látszólagos véletlennek, ideiglenes legyözetéseknek, hogy igy évszázadokon keresztül haladjon keserves pályáján, — mígnem végre minden botlás után estéből felkelve, — s újra felkelve — s újra felemelkedve, aléltságát s hűtlen védőit túl-élve, — a halálból föltámadva a lelkiismeret urává váljék: hogy a lelkiismeretet ösztönözze, kínozza, s azon felkiáltásra kényszerítse, melyet hajdan a gonosz- lélektöl elfoglaltak intéztek a Jézushoz, igy szólván: „mi közöd van neked velem?!“... Noha e szerint a kijelentett igazság a történelem esélyeinek alá volt vetve, Isten mégis gondoskodott arról, hogy ez tisztán, változatlanul, eredeti minőségében megmaradhasson, s ily minőségében minden századokon keresztül ajánltathassék mindazoknak, kik az igazságot tiszta szívvel keresik. De nem engedhette meg Isten azt, hogy a Jézus személye, tudománya, müve, szóval mind az a mi képezi a keresztyénség létalapját, gyanitások
