Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2-3. füzet

58

dolog ez! mert, noha nincs nap, melyben az ember az embert meg ne csalná, mindennek daczára az ember még sem nélkülözheti, hogy embertársába bízzék; nem tud belefáradni, hogy az embernek higyjen. Nézzék önök, p. o. az iparvilágot, hol minden órában óriási összegek kocz- káztatnak, egy egyszerű aláírásra; sót sokszor, csak nehány egymással váltott szó következtében is. Tekintsenek önök a tudományos világra; itt is a mások tekintélye alapján elfogadott meggyőződéseink sokkal számosabbak, hogysem mi azt egyelőre gondolnánk is. Azon tudományos axiómák közül, miket folytonosan ismétlőnk, s melyek minden komoly nevelés alapját képezik, hány nincs olyan, metyről személyesen számot adni nem tudunk; s képesek lennénk-e azokat szigorúan bebizonyítani, ha valakinek kedve jönne minket erre erőltetni?

A tekintélyen alapuló hit feltalálta tik a szabad gondolkozás mezején épugy, mint egyébütt. Sok ifjú ember (adná Isten, hogy ezek csak is ifjú emberek lennének!) azt hiszi, hogy mindent mondott, midőn valamely birá- latra hivatkozhatott. Mert gyakran hallunk ily nyilatkozatot: „a bírálat kimondta!“ ép oly hivő és nyugodt hangsúlyozással, mint mikor meg mások ezt mondják: „az Egyház elhatározta!“ Azt hiszik: hogy személyesen maguk Ítélnek, midőn mestereik szavaira esküsznek, azon hitnél fogva, melylyel tanítóik iránt viseltetnek. A dolgok ezen természetén változtathatni nem fogunk ; mert Isten is úgy akarta, hogy senki magáért nem élhetvén: senki magának elég ne legyen.

Ha ezen isteni törvény igaz, — s ha ez általános: azon kell lennünk, hogy ugyanezt föltaláljuk a vallásos igazság nyilvánításában is. Isten közvetlenül is felvilágosíthatott volna minden embert, — s kétségen kívül fel is világosított bizonyos mértékben mindenkit, a mennyiben minden lelkiismeretre reá nyomta a természeti törvény kitörölhetetlen bélyegét, — sőt ezt folyto