Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2-3. füzet

len eszköz, melyen kívül Krisztus mást használni nem akart. S ez alkalommal eszembe jut a negyedik evangyé- liom fenséges élőbeszédje: „Kezdetben vala amaz ige, és az az ige vala az Istennél, és az az ige Isten vala, ez az ige testté lön, s mi láttuk az ö dicsőségét,“ mond a szeretett apostol. Mi is láttuk, más értelemben, az ö dicsőségét azon lelki harezban, azon csodálatos egyenetlen küzdelemben, mikor a szellem legyőzte a testet, mikor a szeretet a vad erőn, és a világossá«1 a sötétségen diadal- maskodott; mikor a szelíd jámborság minden erőszakot megbénított, és minden hóhért kifárasztott.

Vajha ! az egyház soha másként ne diadalmaskodott volna; vajha! soha más fegyvereket ne használt volna; vajha ! Jézus Krisztus ügyéért saját vérén kívül senki másé ki ne ontutott, volna! Most nem kellene sóhajtoznunk azon szomorú látvány fölött, hogy a világ kétharmad része idegenkedik a mennyei igazságtól!

II.

Azonban, Isten küldötteinek eme szerepe, melyet az apostolok annyi hatály és hűséggel végeztek be, s mely ö utánuk az evangyéliom minden hirdetőinek szerepévé vált, nem öleli fel tisz'tán az apostolok hivatását; a menynyiben az ő tisztük eredeti és egyedüli vagy különleges jelleggel birt. Mert ha a dolgok alapját kutatjuk: legott rájövünk arra, hogy az apostolok mindenek felett s különös értelemben voltak tanúi a Jézus Krisztusnak. Ezen azt értem, hogy ők az Idvezitöt személyesen ösmerték, az eseményeket saját szemeikkel látták, fel kell tehát rólok tennünk azt, hogy Mesterök tényei és tanitmányaiba kellőleg be lévén avatva: előadásuk teljes hitelességgel bir. E minőségűk képezi aztán az ö saját, s tényleg másokkal nem közölhető méltóságokat. Hogy az apostolságnak ez a lényeges czélja, ezt szent Péter igen világosan jelezi, midőn nyilvánítja: hogy Ju-