Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)
8. füzet
340 természet s annak nem ritkán még nyers, erkölcstelen nyilatkozatai is szentesittettek.* (Dr. Heiszler.) így vala ez a persáknál, görögöknél, egyptomiaknál, rómaiknál stb. Felhasználtatott a vallás fényessé-tételére: festészet, szobrászat, bűvészet, varázslat, rege, szóval mindaz, mi a szemet kápráztatni s az érzékiséget ámulatban tartani képes... E ponton, ha kérdeznek: mi szüksége volt a vallásnak mindezekre? Kérdésünkre egy régi bölcsész következőleg felelne meg: „Hu az állam —úgymond — merően bölcsekből állana, ily eszközökre nem volna szükség, de miután a nép könnyelmű és kívánságaiban gonosz, nincs egyébb hátra, mint valami láthatatlan isánti rettegéssel fékezni. (Polybius.) íme, úgy látszik tehát, mintha az ős pogányság elve szerint arra való volna a vallás, hogy az az állam érdekeinek kizárólagos őre és zsoldosa legyen, és nem arra, hogy az embert saját méltóságának megismerésére vezérelje. Vajmi szánandó, nyomorult elv az ilyen, melyben az emberiség kiskorúságának lealacsonyitása van kimondva! Ez elvben vétkezett az ó-világ bölcsesége az emberiség eszméje ellen. (Dr. Heiszler.) A vétek nem maradhatott büntetetlenül. Ugyanis, a korhadásnak indult államhitet, hiába takargatta az apák óvatossága; az unokák pajkos, felvilágosodási viszketeg- sége: lerántá a fátyolt a bálványról. A bálvány a szokatlan világosságtól megrezzent. A régi hit, meggyőződés ingadozott, nem bírta kiállani az ész ostromát; az uj nézetek nem találtak hitelre. Az eszmék e zűrzavarában bomlásnak indult minden, vallás, erkölcsiség, nemzeti önállás. Leszállt végül a földre maga a pusztítás angyala s
