Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)

7. füzet

274

csak akkor mondhatjuk el, hogy kötelességünket teljesítettük, s hogy többre nem mehettünk, ,mint a mennyire az Ur segített!

Szegények vagyunk. Egyházi életünknek sok helyen és ponton igen sötét árnyai vannak. Világi uraink nagy része, fájdalom, netn gondol az egyház szellemi és anyagi gy-trap<>d:!*áv.i] A !*• 'ké-wk el vannak kedvetlenülve, a gyülekezetek bádgyadtak, közöny, szegénység és panasz a mi életünk és hervadásurik.

Hanem hát Isten kegyelméből még élünk. A zsinaton és zsinat által jelét kívánjuk adni annak, hogy meg van a hiterőnek s az élni-kivánásnak Szent lángja keblünkben. s nem fogunk összeomlani, sőt Isten segedelmével, az evangvéliomi hitélet s a lelkek világositása és sza- baddá-tétele érdekében tovább fogjuk folytatni a küzdelmet, s az Ur lelkének bennünk és általunk való munkálkodását.

A zsinati előmunkálatokban jobbára bévannak foglalva azon intézkedések, melyeket megtenni halaszthatatlan kötelességünk. Hanem egyet még elfeledtünk. Pedig erre a körülmények hathatósan intenek, s ezt ha nehezen esik is, el nem mulaszthatjuk.

Hanem jöjjünk a dologra. A hetvenes évek elején, midőn a konvent határozott képessége oly élesen vitat- tatott, a dunai egyházkerületek főbb köreiben, felmerült azon kérdés, hogy az egyházkerületek mostani felosztása nem helyes, s különösen a tiszántúli egyházkerületet két vagy három részre kellene osztani, hogy közelebbi arányban lenne a többi egyházkerületekhez, s egyes, az egyetemes egyházra szükséges dolgok létrehozásában vagy ellenzésében : döntő befolyást ne gyakorolhasson.

Mi e nézetet akkor nem oszthattuk. Szerintünk a nagyobbnak részre-osztása, egynek kettövé-tétele csak akkor helyes, ha az czélszerüség szempontjából történik. Mert nekünk úgy kell szeretnünk egyházunk egyetemét