Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)

11. füzet

514

nem egyházunk mellett liiven buzgólkodva s Őrködve, Isten országának felvirágzásán lelkesedéssel működjünk; hogy egyházunk minden hívének, legszentebb kötelessége az, miszerint filléreit az egyháztól és gyám intézetünktől meg ne vonja, hanem áldozatkészségét, a közjó emelésére, mindenki örömmel világoltassa!“

E lelkes szavak híven mutatják a helyzetet, mely a miénk is. Ezek a mi sebeink is, melyeket gyógyítani, testvéreink, magunk s Isten iránti kötelességünk. 1860. óta hol állanánk, mily összeget gyüjthettünk volna vallási és nemzeti fennmaradásunk alapjául. A „tiszántúli református segély-egylet“ 40—50 ezer forintból álló összege, mily kicsiny ev. testvéreink áldozatához mérten. De sem szemrehányással, sem jajveszékeléssel ne töltsük az időt. Arra se várjunk, mig bizottsági beterjesztés folytán, zsinat határozna ez ügyben, s az gondoskodnék orvosságról vérző sebeinkre. Fogjunk egyesült erővel a nagy munkához, az irodalom, gyűlések s az élet terén. A bajok és a sebek ha nincsenek is pontosan száinbavéve: mindnyájan tudjuk, hogy nagyok és veszélyesek. Birtok vagy lélekszám szerinti kirovással nem lesz közpénztárunk, Isten segedelmével, önkéntes adományokból kell azt létesitenünh. Miként ily nehéz időben, midőn csaknem mindnyájunkat országostul, falustul, egyházastul földhöz szegez Ínség és nyomor? Mig van a szeretetnek egy érzése szivünkben, s egy fillér birtokunkban, a nyomor idején még hajlandóbbak vagyunk a jótételre. Kezdjük meg a szent munkát mi lelkészek, kiket legjobban kell, hogy érdekeljen az evang. egyház szent ügye; kezdjük meg oly formán, hogy gyüjtsünk már a jövő évtől annyi egész, fél vagy negyed krajczárt, a hány lélekböl áll egyházi gyülekezetünk. A mi jótéteményünk haszna, az irás szerint, reánk fog térni. Szabályokkal, hosszas tervezgetésekkel ne törődjünk, meg fogja ezt tenni azon lelkes missziói bizottság, melynek ez feladatává tétetett, s melytől bizonyára nem venné rósz