Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)

11. füzet

ságának szolgálatában, s az evangyéliomi örök elveknek és igazságoknak, a kétszinii erkölcsös s romlott viszonyok daczára: diadalra emelésében.

E nagy érdekből, bár csak mintegy rámutatva, azon kérdésre kell felelnünk, melyet fenntebb emliténk: miért nem oly buzgó többé a magyar protestáns egyház egyeteme. Miért nem oly szentséges neki a lelkiismeret szabadsága mint eddig volt; miért nem pontosítja össze az egyház szóban mindazon nemes vágyakat s jogosult reményeket, melyek a magyar haza és egyetemes szabadság diadaláért emelkednek becsületes kebelből. Miért hagyja pusztulni azon egyszerű régi oltárokat, melyeknek fénye apáink lelkét boldogította, s velők a hit és meggyőződés szabad vallástételét az életnél is többre becsülni lelkesítette.

Méltó okul említhetjük fel azon veszedelmes áramlatot, mely napjainkban mint anyagelvüség s az erkölcsi örök javakkal nem gondolás, gúnyolva minden egyházat, kicsinyéivé a vallást, ezek szerelmét, a szivekből kiakarja zárni, hogy megfossza az embert, azon magasztos lelki jóktól és örömöktől, melyekben Krisztus vallása részesít. Ezen áramlat, magyar protestáns egyházunk mezejét is nagy mérvben béiszapolta, a buzgóságot kihütötte, s kezet fogva az országos elszegényedéssel: az önfenntartás ösztönét is ernyedésnek indította.

Nem akarjuk ezen kárral kapcsolatba hozni hazai viszonyainkat, a hazafiui becsület és erények pusztulását, a minden magasabb érdekek iránti közönyösséget; de hogy ezek is nagy mértékben folytak bé a vallás és egyház iránti lelkesedés csökkenésére: egyetlen szóval sem kell bizonyítanunk. Aztán ez a mi korunk, az anyagiasság, felületesség, hogy ne mondjam erkölcsi nihilistikus irányadása mellett, még kénytelen látni az embertelenség és zsarnokság uralmát, s ezeknek az igazság és népjogokon elkövetett erőszak tételét. Mindezek, s a melyek ezek