Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)
8-9. füzet
A reformáczió a vérző kereszt alatt áll ma is, és gyászol. A korszakos franczia forradalmat megelőző században, uj és más jellemű harczosok léptek sorompóba a papuralmi egyház ellen. Ezek ismét égostromló titánok voltak, s az emberiség jogainak nevében keltek fel. Voltaire, ez uj Demokritus, oly éles hahotát kezdett meg a római egyház felett, mely a müveit, az úgynevezett „nagy század“ szellemének megnyilt világra is átragadt. Az egész világ kaczagott . . . mig végre a kaczajt egy fél század múlva vér-bachanáliák között, a nyaktiló csikorgása váltotta fel, s a szörnyeteg-mü mellé, oda állt egy másik Sámson, hogy az egyház hatalma és bűnös szövetségese, a királyság épületét porba rázza. Ekkor történt az, hogy az Isten és a Monarchia, végzésileg, egy nemzet előtt eltöröltetett. Voltaire kaczaja és Sámson véres bárdja, rémületes munkát végzett, de semmit sem bizonyított!! Voltaire csak a keresztyénség testét pökte arczul. Élczeit az egyháztörténelem sötét, túltömött aknáiból mentette. Ivicsufolta a Dogmatikát, a Cultuszt s az emberiség szent Charta Magnáját a Bibliát, de leginkább kikelt a klérus és papuralom ellen. Sikerült neki megsérteni, lealázni az egyház beteges és halandó testét ...............de nem halhatatlan lényegét .... örök lelkét............a keresztyénséget, a kere sztyén eszmét. Minden oda mutat, hogy ö ezt nem is ismerte, de nem is törődött vele. 0 templomot épitett ugyan Fernegben „soli Deo“, de a keresztyénséget, a papuralom gyászos visszaélései miatt, nem tartotta Isten-ügynek. Pedig a keresztyénség, lényegében, egy örök eszme. Örök s lerombolhatatlan, mint minden eszme!
