Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1. füzet

19

Galerius, kinek udvarában tartózkodott a fiatal Con- stántin, eikiüdé öt a sereggel résztvenni azon hadjáratban, mely a sarmaták ellen megindult.

E hadjáratban, Constántin, vitézségével ifjú korát meghaladta, s a sarmata vezért elfogta és lánczra verve adta át Galérusnak, ki egyátalában nem látszott örülni az ifjú hős ezen diadalának. A minek elég világos jelét adá akkor, midőn felszólitá öt, hogy a circusban egy oroszlánnal vívjon meg. Az ifjú hős elfogadta a felhivást, s a nép és az udvar előtt kilépett a homokra, s erős küzdelem után leterité az oroszlánt a nép hatalmas acclamatiói között. De hogy e vívás és győzelem után, mit érzett szivében, s minő elhatározáshoz jutott: ezt Galerius nem sokára tapasztalhatta.

Constantin az éj beálltával eltűnt. Útjában a szállitó lovak idegeit bevagdalá, hogy senki se követhesse. így jutott Nicomédiából Britanniába, hol atyja épen haldokolt.

Volt azonban még egy más eset is, mely kiállhatat- lanná tévé számára az idegen udvart.

Az uj Caesárok kineveztetésénél mellöztetett.

Caesárok, Maximius és Severus lettek, a rómaiak pedig Maxentiust Maximianus Herculius álfiát kiáltották ki Caesárul.

S az ifjú hős, a sarmaták legyőzője, kiről azt jegyzé meg Aurelius Victor: „cujus quam a puero ingens, po- tensque animus ardora imperitandi agitabatur“ mellöztetett. Nevezett iró, ezt hozza fel a hazafutás indokául. — Tehát a titkon ápolt hatalomvágy által ébresztett remények meghiúsulása lett kiindulás pontja az események azon egész hosszú sorának, melyek Constántin uralkodását epochális jelleművé tevék.

A háttérbe szorított nagyravágyás kilépett a soron s átlépett a Rubiconon s a Capitólium ormain fog megálla2*