Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-03-12 / 9. szám
XVII. év Zalaegerszeg, 1916. március 12. 9. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2‘04 Negyedre K 1'04 Egyes szára 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadőliivatai Wlassics-u. 8. sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: LENGYEL FERENC, BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Asszonyok maradtak itthon, elment a párjuk, elment a fiuk, úgy maradtak, „mint szedett szőlőág“, csak a redőket szántó gond és a szivet sorvasztó bánat maradt velük ... és tekintgetnek busán, befelé sirdogálva, tekintgetnek a jövendő felé: hogy lesz? mint lesz? Elmentek már az „öreg“ emberek is, elmentek a fiaik mellé, vagy a fiaik megüresedett helyére és most még több asszony maradt pár nélkül; asz- szonyok, akik az emberükkel együtt azt hitték, hogy most már csak „ásókapa választ el bennünket“, itt maradtak magányosan, tehetetlenül. És egyre több asszony kérdezi: hogy lesz? mint lesz? Hát jól teszitek, elárvult asszonyok, csak fürkésszetek az eljövendő homályos idők felé, csak tápláljátok nyugtalankodó agyatokban a nagy holnap kérdését. Mert senkit sem éget ez a kérdés olyan nagyon, mint titeket. Hogy most hogy van, azt tudjátok, hiszen megmondja a szivetek, minden idegszálatok. Most sóhajtással ébredtek, nehéz robottal élitek napotokat, könnyel sózzátok az ételieket, esztendős böjtöt tartotok a nagy drágaság miatt és rettegve várjátok a következő napot. Ami bánat és gond, ami munka és keserűség csak elképzelhető, az most mind a ti vállatokat nyomja. És ti ezt a kálváriás terhet éppen olyan hősiesen, éppen olyan emberfölötti erővel viselitek, mint az embereitek a magukéit odakünm . . . Lesz-e érte elismerés, hála? És majd eljön a nagy holnap, a reménykedve és mégis rettegve várt idő. Mi lesz akkor? Sokan örökre özvegysorban maradtok, sokan hiába fogjátok visszavárni az „embert“, küzdelmes életetek társát, meg a „gyereket“, megrokkant öregségiek reménységét. Magatokra maradtok. És amelyik nem marad is egyedül, amelyik visszakapja azt, akit visszavárt, de visszakapja hiányosan, nyomorékul: mi lesz azzal? És aki most serdül hajadon- sorba, aki mellől azonban a hadisten lekaszálta az ifjú férfinemzedéket: mi lesz azzal? És amelyiteknek mégis lesz valakije, akit néha magához ölelhet, akivel egynek szeretné és tudná magát érezni: nem borul-e majd legszebb percében is vérfelhő a szemére attól a gondolattól, hogy megint jöhet olyan idő . . . És amelyiteknek mégis lesz kisdede, akit a keblén csicsisgethet, akiből majdani roskadozó öregsége mellé erős karót nevelhetne: nem áll-e meg a szive verése arra a gondolatra, hogy hátha olyan jövendőre neveli gyermekét ? . . . Joga pedig ... a mostani és az eljövendő szenvedések jutalmául joga, amellyel belemarkolhatna a világ kormánykerekének küllőjébe, hogy azt más irányba kormányozza . . . ilyen joga nem lesz a nőnek, ha eljön a nagy holnap; mert akik a mát csinálták, hallani sem akarnak róla, hogy a nőnek jogot adjanak, hogy a nőt, aki most a világ terheit viseli vállán és a világ rettenetes fájdalmát viseli szivében. Amióta a világ világ, még soha olyan terhes kötelességek nem fogták igába a nőt, mint most és még soha olyan szörnyű erőpróbát nem állott ki a nő, mint most. Millió és millió asz- szony, leány: gondoljatok a holnapra, arra a holnapra, amely a véres mát fogja követni. A társadalomnak szüksége a nőre minden téren, nagyobb szüksége lesz reá, mint bármikor ezelőtt. Asszonyok, keressétek és találjátok meg egymás segítő kezét, küzdjetek, mint ahogy küzdetek is, a férfiakkal együtt a jobb jövendőért. És a jövendőt kutató kérdésetek százaira: hogy lesz, mint lesz? . . . feleletet ad a jelen: a ti fenséges munkálkodástok ideje. Munkálkodástoké, mely termel, mely épit, gazdagít: biztos záloga a jövendőnek. N. Ott, ahol a Szereth vize . , . Irta: Gerencsér Anna. (Folytatás.) A nap is már beküldte első üdvözletül sugarait a kis kamrába, amikor a sebesült először nyitotta fel, láztól megtört fényű szemeit. — Hol vagyok? — volt legelső szava. — Jó embereknél — felelt csendesen, föléje hajolva a leány. Úgy látszott, hogy az ifjú nagyon meglepődött a gyönyörű leány láttára, aki itt a hegyek, erdők között, árva a kiváncsi tekintetektől, úgy nőtt fel, úgy fejlett ki, mint a tüskés alpesi rózsa. Fel akart emelkedni, de visszahanyatlott. — Nem szabad — mondá kedvesen Ilia. Sokat kell még pihenni domnule, tiszt ur! — és betakarta a dagadó párnával. De azért az iíju elővette a jobbik, az ép kezét és a leány felé nyújtotta. — Milyen jók is önök, — mondá könnyes szemmel. A leány elfogadta az ifjú kezét, de mintha villamos ütés érintette volna, midőn az gyöngéden megszorította, — egész a szeme fehéréig elpirult. — Hogy hívják kegyedet? — kérdé a sebesült. — Ilia — mondá még mindig pirulva a leány. — Olyan szépet álmodtam. Milyen jó itt lenni! Olyan puha itt minden. — Menyasszonyi ágyam — mondá szemlesütve Ilia. Később mindig kedvesebb, bizalmasabb lett. Megengedte, hogy a tiszt a kezét megszorítsa, hogy beletekinthessen észbontó szemeinek hajnalcsillagaiba. — Ugye, tiszt ur nem mégysz el, ha meggyógyulsz? kárdezé. Nálunk bátran lehetsz, senki sem fog keresni, bántani pedig nem szabad, mert te a mi vendégünk vagy. Igézőleg szép volt a leány. Szűzies kebelének hullámzása, szem csillagainak bűvös ragyogása, hallgatagon is minden ékeszóllás- nál szebben beszélt, — hogy ne menjen el, hogy maradjon itt; egyelőre . . . örökre . . . — El kell mennem ha meggyógyulok —• mondá a sebesült, — a hazámnak szüksége van reám. — Iliának elborult a tekintete, szemei könnyekkel teltek meg s csaknem zokogva mondá: — Ha te elmégy, én tudom, hogy meghalok ! — Lázas szive igazolá szavait, mert oly erősen dobogott, hogy majd kiszakitá kicsike, piros mellénykéjét. — Pedig két hét múlva mégis eljött a válás. Gyimess már rendesen tudott menni, csak a kezét, azt még mindig felkötve hordta. Midőn elválltak, Ilia csaknem ájultan roskadt össze. Soha! soha nem foglak viszont látni!! Érzem . . . szivem érzi! — zokogá. Odaborult az ifjú kebelére s hagyta, hogy szerelmes, forró csókjaival felszántsa a könnyeit. Hiába volt Gyimessnek minden szava, minden biztatása, minden esküje, hogy visszajön. — Nem látlak többé! elveszítelek örökre! — sikoltott fel Ilia, amikor Clyimess szelíden lekulcsolta nyakáról karjait. Őszinte szeretettel szorította meg az öreg román kezét, köszönte a jóságukat. — Lásze! hagyd el, nem érdemel szót,— mondá szerényen az öreg román. — Domnule tiszt ur, ne menj be . . . faluba, mert ott muszkák vannak. Menj keresztül ezen az erdőn, holnap délben már kiérsz belőle, akkorra már otthon leszesz. t Ilia sok ennivalót pakolt a tarisznyába. A domnu Zein őrizzen meg! — Isten veled ! — susogá Ilia s leroskadt a Szereth partjára. Az én kis Iliámnak szomorú előérzete nem teljesült be. Balkarom béna maradt s felmentettek az újabb bevonulás alól. Két hétig pihentem idehaza s akkor elindultam a szivem után, Románországba a Szereth partjára . . . Nem tudták, hogy megyek, nem vártak
