Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-03-12 / 9. szám
MAGYAR PAIZS 1916. március 12. Alispán ur figyelmébe! Hallatlan fauzsora! Harctéri levelek. ▼ ▼ v A napokban azt beszélte egy városi tisztviselő, hogy egy helybeli gazdaember 15 öl tűzifáját egyeseknek kilencven forintjával adta volna el! t. i. egy ölet 90 forintért. Kérem nem kilencven koronáért, hanem hangsúlyozottan 90 forintért! Ha az igaz, akkor mi ez, ha nem a legvérlázitóbb fauzsora! Ha ez igaz, akkor miért nem sietett az a tisztviselő a polgármesterhez, s a polgármester az alispánhoz, hogy 0 két csendőrt küldhetett volna oda ahhoz a lelketlen bácsihoz, hogy a kilencven forintokkal együtt őkéimét magát is elővezessék?! Hát ha ilyesmit szabadon megszabad cselekedni, akkor nem bolond az, aki nem uzsoráskodik? Elég az, hogy csak kiplakatirozzuk a rendeleteket s aztán hagyjuk a piócákat szabadon szipolyozni?! Hát senki, senki sem törődik a tisztviselőkkel, a fix jövödelmü páriákkal? Hiszen már csak azért is példát kellene statuálni, hogy a többi lappangó akarnok is vérszemet, gusztust ne kapjon az utánzásra! Egy polgár. Mikről nem szabad elfelejtkeznünk? Nem szabad elfelejtkeznünk a zalaegerszegi Vörös-Kereszt-kórházról, a gimnáziumban elhelyezett osztályáról; nem szabad elfelejtkeznünk általában a hadsegélyző bizottság működéseiről és nem szabad elfelejtkeznünk nekünk zalaegerszegieknek a Paslek Lajos indítványáról s az ő letett alapítványáról: nem szabad elfelejtkeznük a zalaegerszegi hősök emlékéről. Eddigi gyűjtésűnk 269 K 37 f. reám. — Mikor átmentem a hídon, Ilia ott volt a folyóparton, háttal felém, anyja sírjánál imádkozott. Vadrózsák vették körül, nefelejcsek nyíltak közötte. Mikor meglátott, először megrémült, mintha kisértetet látna, s aztán végtelen öröm és fájdalom érzetével borultunk egymás karjaiba . . . Ilia sirt, nevetett, magához ölelt, könnyeivel öntözött, csókjaival borított, olyan volt nevetése, sírása, mint a párját feltalált gerle búgása. Ittas volt szerelmében. Vannak édes, nagyon édes könnyek s az övéi ilyenek voltak. — Iliám, kicsi üdvösségem, — susogám szivemre szoritva — érted jöttem! S igy. egymást átölelve mentünk be a régi, rozoga malomházba. Ilia atyja már jött elibénk. Áldásra emelte fel a kezét. — Domnule, tiszt ur, reád bízom Iliámat, viseld gondját akkor is, amikor én már nem leszek. — Karjaim közé zártam az egyszerű, nemes szivü leányt . . . Éreztem, hogy már csak a halál választhat el tőle . . . A többit elmondja az én kis imádott Iliám, aki két hónap óta már az én életem párja. Úgy tervezzük, hogy rövidesen elhagyjuk egy-két napra a mi gyimesi kastélyunkat, elmegyünk atyánkhoz oda a régi malomházba, oda az árnyékos gyepszőnyeges ösvényre, ahol a kis Szereth vize messze földről kanyarog . . . (Vége.) Békeft László zalakoppányi igazgató-tanitó szívélyes üdvözletét küldi ismerőseinek a harctérről, a Lovcsenről, amint a cirill-betűkből kiolvashattuk. Tekintetes Tanár Ur! Rólam való b. megemlékezésüket sokszor és hálásan köszönöm meg s egyúttal van szerencsém b. tudomásukra hozni, hogy én ezideig, jó Istennek hála, egészséges vagyok s viszont a helyzetünk is mindezideig jó, — azonkívül mindnyájunk nevében sok jóságukat az összes zalaegerszegi hölgyeknek és uraknak szívélyesen megköszönve, akik oly sokszor különféle adományáldozatokkal vannak a „háziezredük küzdő harcosaiéval szemben s mink viszont, hogy ezt átérezve továbbra is igyekszünk úgy a Hazánk nevében mint a zalaegerszegi jóságos hölgyek és urakért sok babért aratni, miért is újból sok hálás köszönettel és üdvözlettel vagyok mély tisztelettel Bagin, őrmester. Kelt levelem 1916 február hő. (Tuczy János tanárnak szól) Legmélyebb tisztelettel, és hősies szeretettel küldöm ezen pár sor Írásom s a legjobb egészségben, szeretetben, csendes békességben találja úgy nagyságos asszonyt és kisasszonyt, mint tekintetes Tanár urat. Továbbá Tanár urnák és Őnagyságának a harctérre küldött megemlékezését megkaptam, amely mellett volt újság, amit úgyis régen olvastam, azután egy pár keztyü, egy pár érmelegitő, egy nyakravaló, egy skatulya Duna-szivarka, egy üveg seprő pálinka, amely a legjobb a világon, egy darab finom szalonna és az a szép levél, amelynek igazán megörültem, hogy Zalaegerszegről még ide a keleti harctérre is eljutott. A csomag-megemlékezést följegyeztem, hogy még a világháború után is egy nagy emlék fog lenni, ha a jó Isten haza- segit és akkor is meg fogom köszönni nagyságának. — Újságot mást nem irhatok, mint azt, hogy 17-én egy orosz repülőgépet lőttünk le és a két front közé esett, benne volt egy orosz főhadnagy és egy hadnagy, akiknek rögtön végük lett és elvitték Lembergbe. Továbbá igen erős állásban vagyunk megszállva a határszélen, halottunk nem igen van, csak nagy ágyutüzek vannak, ami a legborzalmasabb halált rójja a szegény bakára. Tudatom Tanár úrral, hogy most igen nagy havazás és hófuját van és úgy kellett kiásni az embereket az úgynevezett dekungból. — A kedves szüleimnek is megírtam, hogy én kitől kaptam egy szép örökre fennmaradó emléket az orosz frontra. Kezeit csókolom úgy nagyságának és kisasszonynak, mint Tanár urnák, tisztelem az ifjuürat és a házi leányt is. Igazán mondom, hogy mikor 21-én este a csomagot megkaptam és mikor azt láttam, hogy kitől jött, felvettem és el kezdtem sírni, azután tudtam csak a levelet elolvasni könnyes szemekkel, hogy igazán milyen jószivüek hozzám. Eszembe jut, hogy mikor otthon voltam es a szép Jánka-hegy- ben kaszáltam s nem tudom, hogy a jó Isten enged-e nekem még abban a szép békében élni. Tudatom, hogy a posta most rendesen jár az egész fronton és megkapunk mindent, semminek sem szabad elveszni, mert most szigorú törvény van rá és utána néznek. — Ezzel bezárom szomorú levelemet, igen szépen köszönöm nagyságának azt a hős reményű szivét, amellyel megsajnált, kezét csókolom, legnagyobb és legmélyebb tisztelettel maradok Topták Jeromos. Változások a zalaegerszegi országos vásárok rendjében. A kereskedelemügyi miniszter megengedte, hogy Zalaegerszeg r. t. város országos vásárai közül a julius 22-iki, a szeptember 9-iki és az október 28-iki szombati napra eső vásárokat az idén kivételesen julius 24-én, szeptember 11-én és október 3Ö-án tartsák meg. Ballagj Aladár a „Száműzött Rákócziról“.* — Akadémiai felolvasás. — „A régens udvarában.“ „A száműzött Rákóczi“ c. akadémiai kiadvány első fejezete Rákóczi franciaországi tartózkodásáról szól. Ennek már a cime — „A régens udvarában“ — merő történelmi valótlanság, mert Rákóczi sohasem volt a régens udvarában. Hogy is lehet ily föltevéssel Rákóczi emlékét megsérteni, mikor tudvalevő hogy olyan piszokfészek még nem volt a világon, mint a régens udvara, élén a ré- genssel: a Palais de Luxembourg-i meztelen bálok és egyéb becstelen orgiák rendezőjével. S ily milieube helyezi szerzőnk azt az embert, aki mesziről megérezve a bűzt amit a régens magával hoz, már három nappal annak uralomra lépte előtt, 1715. augusztus 28-án, sietve távozott az udvar köréből. Maga mondja önéletírásában, melyben kevés a dátum, de itt pontosan és nem ok nélkül ki van emelve, hogy „épen Szent-Ágoston napján (augusztus 28-án), egymagám, három cselédtől kiséíve, búcsút vevén az udvartól és a világtól (aulae et mundo valedicens), magányomba vonultam, hogy Tőled kérjek vigasztalást, ó sanyargatottak Vigasztalása és szegények Atyja.“ Mikor Rákóczi, misztikus rajongásában „Krisztus követésére (ad imitationem Christi)“ szánja el magát, Szent Bernát értelmében dicsőítve a világtól elfordulást: o beata solitudo, o sola beatitudo; mikor maga vallja, hogy nyugodt lélekkel húzódott remetei magányába: mikor szembeszökő, hogy kerülte a régens udvarát, mint a pestist: akkor akad ember, aki ugyanezen időpontban meg meri vádolni azzal, hogy 5 is ott fetrengett a régens udvarában, ahol „az élet örömei és bűnei legarcátlanabb elvezése mellett“ „az erkölcsi követelésektől tökéletesen függetlenített elet folyt.“ (35. 1.). Rákóczi nemhogy a régens udvarában lett volna, ahova őt csak a tendentiózus rosszakarat állítja, de az alábbiakban világosan kimutatjuk, hogy francia földön sohasem volt semmiféle udvarban;“ ő mindig csak az „udvarnál“ (á la suite) tartózkodott. Ami nagy különbség! Szerzőnk maró gúnnyal mutatja be Rákóczit több ízben is, mint udvaroncot, holott Rákóczi sohasem volt udvaronc. Egy helyt épen Dangeau őrgrófra hivatkozik, akit müve egyéb helyein nem győz eleget kárpálni amiatt, mert mindig átszellemült lelkesedéssel szól „legtiszteltebb“ barátjáról, Rákócziról. Dangeau azonban sohasem mondta azt, amit szerzőnk azért ad a szájába, hogy tányérnyaló udvaronccá degradálja Rákóczit. Azt csak szerzőnk érzékcsalódása csempészte be a macskakörmök közt hamisul idézett szövegbe. Rákóczi nem is lehetett XIV. Lajos udvaronca, mert fejedelmeknek csakis saját alattvalói lehetnek udvaroncai (étant sujets du Prince); idegenek, aminő Rákóczi volt, nem is tartozhatnak abba a státusba. Rákóczi, — hogy megállapítsuk a tárgyi igazságot — XIV. Lajos udvaránál, souve- rainitása jogcímén incognito tartózkodott, Sárosi gróf név alatt, teljesen egy színvonalra helyezve a királyi méltóságban levő II. Miksa Emanuel bajor választófejedelemmel (électeur souverain de l’Empire). A kettő közti tökéletes egyenlőséget szinte kézzelfoghatóan tünteti fel Dangeau őrgróf udvari naplójának következő szembeszökő följegyzése: „1713. május 29-én — úgymond — a király egész reggel a kertben sétált, délután pedig szarvast kergetett; a bajor választó- fejedelem és a Sárosi gróf ott volt a vadászaton. A király megparancsolta, hogy ebédre lássam a Sárosi grófot, mig a bajor választó d’Antin hercegnél ebédelt, mint ahogy szokta, mikor itt van. A király lovakat adatott a Sárosi grófnak, valamint a választófejedelem*) A Magyarország 1916 37. 39. 40. 41. 43. és 44. számából. Sz.
