Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-07-30 / 26. szám
2 MAGYAR PAIZS 1916. julius 30. séggel elhiszi egyedül Bohn tanúbizonyságára! , Szerinte is -„valószínűtlen“' ugyan a vád,' s „könyen felmerülhet a gondolat, hogy Bohn találta ’ki“; „ez ellen bizonyít azonban a császári követ 1731. junius 16-iki jelentése, amikor Bohnnak még nem volt oka ilyen meséket gyártani“. (397. 1.) Holott ha valamikor^ úgy épp ez időpontban volt ol^a Bóhnak oly meséket gyártani, melyek alkalmasak lehettek arra, hogy Rodostóból meneküljön. Már 1730. junius 8-án azt jelenti róla a konstantinápolyi császári követ, hogy rettenetesen meg van ijedve, mert Rákóczi gyanús szemmel kezdi nézni, s üzek- nei kiderültétől riadozik (er fürchtet sich, dass Er über kurz oder lang entdeckt .würde). A nagy hir besugása másik okának azt tartom, hogy igy indította meg revolverező (sit venia verbo !) hadjáratát a császári haditanács ellen. Félévi bérdiját, 319 piastert és párát, rendesen megkapta ugyan, de ő külön remunerációra pályázik, még pedig császári őrnagyságra. Evégett azt füllenti, hogy Rákóczi alezredesi rangot akar kijárni számára a francia hadseregben, mire a haditanács nagy hirtelen megküldi részére az őrnagyi dectériumot, a megfelelő fizetéssel együtt. Hasonló manővérrei szerez Savoyai Eugeníől előbb 150 arany külön jutalmat (eine Remuneration von 150 Ducaten), majd alezredesi pátenst, tekintve hogy életveszéllyel (mit Lebensgefahr) teljesíti Rákóczi körül alávaló funkcióit. Hallatlan csalásain azonban végtére is rajtavesztett. Párisban a rendőrség vette üldözőbe. Három napig szerencsésen el tudott rejtőzni az angol vagy a holland követségen, honnét kiutasittatván, egy követségi alkalmazott magánlakásán bujt el, az- árnyékszéken' Ott csípték nyakon, s négy évig ült a Bastille börtöneiben. Mikor kiszabaduit, lefoglalt írásai alapján azt irta róla Amelot, a francia külügyi államtitkár, hogy eszes és furfangos embar, aki a kémkedést egyidejűleg több udvar részére gyakorolta, s egyaránt megcsalta valamennyit. 7. Ez embernek Rodostóban egy magyar ember volt a mindennapi munkatársa' kiről szerzőnk is megemlékezik. Bohn — úgymond — egyedül egy Kovács János nevű magyar ifjúval barátkozott, akit a fejedelem másolási teendőkre alkalmazott irodájában, aki Bohn- nal együtt végezte délelőtönkint a levelezést. •— és aki emberölés miatt' menekült hazájából. (284. 1.) Stb. stb. Szóval csupa akasztófára került vagy akasztófáravaló alak, mit történelmi kutfőtár. Ez uj vívmány a történet terén, hogy Íme, éppen egy tudományos akadémiai kiadvány tökéletesen rehabilitálja becstelen gazemberek tanuképességét a becsületes emberek ellen. Mindenesetre veszedelmes újítás; mert ha az ellenpárt rágalmait, a bérenc sajtó hazudozásait, a fizetett kémek egymást túllicitáló denuntiátioit — mindezt a szemétdombot kész, megbízható, elfogadható történelmi alapnak minősítjük: nincs az az államférfi, se élő, se halott, akiről az utókor előtt be ne lehetne bizonyítani, hogy az emberiség söpredéke volt. Tehát Rákócziról is bizonyítható. Szerzőnk ezt a feladatot vállalta magára, s igy állította elénk a fejedelmet részint a fényképészi negativ lemez alkalmazásával, részint azzal, hogy komoly tanuk gyanánt vonultatott löl oly alakokat, kik nem tanúskodhatnak egyébről, mint a saját alávalóságukról. Ám az ő fenséges alakján nem fog semmiféle becsmérlés. Nagyságát nemhogy kisebbítené, de éppen kidomborítja az, hogy csak vasravernivaló vagy éppen akasztófáravaló gazemberek segítségével lehet vele szemben, alkalmas politikai időjárás mellett, úgy ahogy operálni. De nagyságát vagy dicsőségét, amint a közelmúltban nem „fokozta“ a „RákócZi- kulsztusz“: éppúgy nem szállíthatja le a jelenben semmiféje ellentétes mesterkedés. Mert az, mint Rákóczi szellemi energiájának saját szerzeménye, önmagában és önmagáért való (in sich és für sich) és igy soha meg nem1 - Semmisíthető, természetes járuléka egyéniségének. Amint eszménye, melyben saját lényegét adta át örök birtokul nemzetének: — hogy a nemzetek önmagukért vannak — ‘ azv általános emberi jogok alapján fennálló feltétlen természetjogi bizonyosság; tehát a , változó idők. változó felfogásától független. Ekként, in specie aeternitatis, maga a melléktekintetektőr megtisztított tudomány igazolja azt a kegyeletet, mely Rákóczit minden magyar ember szemében — azt hiszem pártkülömbség nélkül — a nernzet- fentartó érzelmek soha el nem múló sym- bolumává avatta. Suszter Oszkár tanár értekezése, A magyar irodalom a külföldön cim alatt irt kiváló értekezést Suszter Oszkár a zalaegerszegi gimnáziumnak ez évi Értesítőjében. Külön lenyomatban is kiadta egy csinos füzetben, melyet a mű meg is érdemel. Akik az irodalommal s a magyar szellemmel foglalkoznak, az elvezet mellett nagy haszonnal fogják olvasni. Megtaláljuk benne a magyar irodalom történetnek egy kis áttekintését s értékes uj adatokkal eddig nem ismert eszmekörrel gyarapodik a tudásunk'a füzet alapján. Szorgalmas tanulmánnyal összeszedte Suszter tanár azokat az eseteket, melyekben a mi irodalmunk ölelkezik a külföldi irodalmakkal, mégpedig a nyugatiakkal is, a keletiekkel is. Kimutatja, hogy a mi szegénynek gondolt irodalmunkból s egyes nagy szellemeinktől a nyugati gazdag nemzetek fiai is tanultak, s nyomatékos hatást nyertek tőlünk. Pl. leginkább Petőfitől. Természetesen s az igazság őszinteségével elismeri és kimutatja a füzet, hogy a nyugatiaktól mi tanultunk többet. De — s ez a tanulmány sarkpontjának látszik — amit tanultunk nem fojtottuk magunkba, hanem fejlesztettük azt s tovább adtuk másoknak, mert a keletiek aztán egyenesen sokat tanultak tőlünk, különösen a szerbek és románok. Ezeknek költőik, dalnokaik közül sokan különösen Petőfinknek erős hatása alatt állanak. Többek között a most szereplő Goga Oktavian is igen sok román ifjúval magyar iskolákban, sokszor magyar ösztöndíjakkai, segélyekkel tanulnak, hogy az itt szerzett szellemi kardot ellenünk fordítsák, igy Góga Oktavián is lekötelezettje a magyar műveltségnek és sok szép fordításával ismertette a románok között a magyar költőket ... de a világháború legválságosabb idejében hűtlen lett s Romániába futva CoriolánusKént lázit vaía hazája ellen . .. • Gazdag tanulmányát Suszter tanár szép összegezéssel igy fejezi be: „Az a tény, hogy a balkáni népek sokat merítettek a magyar kultúrából, nem tehet bennünket elbizakodottakká, mert hiszen mi is sokat tanultunk a nyugati népektől. De bizonysága annak, hogy a nyugatról keletre törő kultúra’ nálunk nem sorvad el, hanem a magyar földön megizmosodva uj feladatokra válik alkalmassá. Mindenesetre megnyugtató annak a tudata, hogy mire a világmüveltség nagy folyója a távoli délkeleti vidékekre jut, a magyar szellem folyói és patakjai is benne vannak.“ B. Gy. Az Est elintézi a panaszokat. Érdekes cikk jelent meg Az Est junius 27-iki számában. Borsodmegye főispánja hivatalos aktában válaszolt egy levélre, meiyet panaszos, szegény asszony irt Az Est-nek hadisegélye dolgában. Az Est az ilyen leveleket nem hagy elintézetlenül felgyűlni, hanem rögtön az illetékes hatóságokhoz juttatja, azokhoz, akik orvosolhatják a felszólaló panaszát. Sok szegény emberen segít igy, sok jogtalanságot orvosol, igazi barátja a népnek es már ezért is érthető népszerűsége, amilyennel magyar lap még nem dicsekedhetett. Százával kapja minden nap a kérdezősködő és panaszkodó, leveleket. Minden arra érdemes levelet elintéz, óriási társadalmi munkát végez amellett, hogy olyan újságot is ad, amelynek megbízhatósága, hírszolgálata, értesültsége és irodalmi színvonala a legelső. El a harcmezőre,..! Pilsen, 1916 julius 12. Ez a hónap a legizgatóbb, nyári eső korbácsolja idegeinket, az utcákon járnak-kelnek szép fiatal, uj szürke ruhába öltözött magyar gyerekek. Menetkészek vagyunk, nemsokára indulni fogunk. A terminus már eltelt, senki sem tudja meddig maradunk még Pisenben, látjuk-e még egyszer a „Skoda“ ágyugyárat, a világhírű sörgyárat, templomokat, házakat, ismerősöket, sétatereket, ahol szabad időnket kellemesen eltöltőt tűk. A menetzászlóalj fel van állítva, mindenki izgatott, kiváncsi, mjndenki levelet ir,-levelet vár, mindenki haza szeretne még egyszer menni, mindenki elfeledett valamit elintézni; 'egyik az ideáljától, másik a családjától, harmadik a szüleitől akar elbúcsúzni, a negyedik végrendeletet akar Írni . .*. Egy sem mozdulhat, egy sem mehet haza, kora reggel kirukkolunk, késő estig gyakorlatozunk, minden perc drága, a felszerelést kell kiigazítani, itt egy szíj hiányzik még, amott a sajka, torniszter vagy ásó. A kaszárnyában ideges zsongás, egészségtelen zsúfoltság; a tábori konyhák nyugpdtan füstölögnek a kaszárnya udvarán, apró gyerekek és asz- szonyok bámészkodnak a kapuban. Nem tudjuk mikor megyünk, s ha1 megyünk, hová? Hová, hol jobb, hol biztosabb az élet? Doberdóra küldenek-e bennünket vagy pedig föl a Kárpátokba? Az egyik Doberdora nem szeretne menni, ott már volt egyszer, mindjárt a legelején, az nem eolbernek való. De a Kárpátokat sem szeretik emlegetni! Voltak társaink, kik a Kárpátokba mentek s sokan közülük már az első ütközetben hősi halált haltak kedves Hazánkért. Hagyjuk abba fiuk e haszontalan beszédet, szól közbe egy másik, valahová csak elvisznek bennünket, nem kell félni, hogy itthon maradunk. Bízzuk a sorsra és beszéljünk inkább valamit a múltról. Most itt vagyunk, cseh földön élünk, készülünk, meredt szemmel nézünk kicsiny múltúnkba, az életbe, aminek most hátat Kell fordítani. Mindenkinek van egy kis múltja, az élettől mindenki lopott valamit, egy forró csókot, egy pár szál virágot, egy pohár sört; mindezt most szikrázó fényben látja az ember megnagyitva, sugárzón, aranyos melegben, fáj azt itt hagyni csakúgy válvonogatva feszes habtachlban, hidegvérrel, hazudozo elmével. Ug\ran mit tud az ember a múltjából magával cipelni, amikor a torniszterje alatt amúgy is nyög, görnyedezik. Micsoda napok, micsoda éjszakák! Rohanunk, össze-vissza fecsegünk, gyorsan habzsoljuk az ételt, gyorsan csókolunk, mégsem alszunk még egyszer puha ágyban, tiszta szobában. Istenem, mi lesz holnap? Még itt a város, még látjuk az öreg ágyugyárat, templomokat, az emeletes házakat, az iskolás lányokat és fiukat, még senki sem vesztette el a fejét, mégis mintha veszettül forogna körülöttünk az egész világ. Idegen tisztek, kadettok és önkéntesek, akik tegnap még nem ismerték egymást, lázasan adják elő életük színes tötérnetét, gyanakodva méregetik egymást; ha bajba jutok, segit-e az a másik, vagy rossz lesz-e hozzám, önző, csupán a maga sorsával törődő . . . Aztán lassan bizalom szökik az idegenkedés helyébe; igy fiuk, hátha együtt halunk meg, szeressük egymást, ki tudja hová vet bennünket a véletlen szeszélye. Milyen furcsa ez, más-más lelkületű, más-más műveltségű és indulatu, más-más képzettségű emberek egy csoportba összeszoritva, barátoknak kinevezve, egy utón, egy felé indulón, ma még álarccal, holnap az ismeretlen kényszerű rettegésben, sápadt, dadogó vagy meleg őszinteségben összeolvadón; milyen különös ez, milyen csodálatos ez! És mi minden zsong, lüktet, zihál egy zászlóaljban! Itt vagyunk Csehországban, messze tőlünk szép Magyarország, a mi drága hazánk, a kedves ismerőseink, nem tudunk töltik elbúcsúzni, elhagyjuk őket egy hosszú időre, talán örökre is anélkül, hogy egy szót is szólnánk nekik.
