Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-06-17 / 24. szám
2 MAGYAR PAIZS 1915. junius 17. Mi! tesznek más városok? i Budapesten a Rákóczi-téri elárusító csarnokban történt. Pavlik Ferenc rendőrfelügyelő korán reggel megjelent a vásárcsarnokban és kiadta a ! rendeletet: Két koronáért legalább 18—19 j darab tojást kell adni. Egy tojásárus kijelentette, hogy ő is 1 drágábban vásárolta az áruját, tehát ilyen olcsón nem adhatja a tojást. — Még egyszer kérdem — mandta Pavlik — ad-e 18—19 darabot két koronáért? — Nem adhatok. — Rendőr, vigye be ezt az embert a kapitányságra, — adta ki a parancsot a főfelügyelő. Ezután a burgonyaárusokra került a sor. — Az uj burgonya ára a mai naptól kezdve kilónként negyven fillér, — folytatta Pavlik. Egy árus siránkozni kezdett. — Kérem én a Dunaparton ma 52 fillérért vettem kilóját. Hogy adhatnám hát oda negyven fillérért? — Adja negyvenért, vagy nem ? — Nem adhatom. — Rendőr, vigye be ezt az asszonyt a kapitányságra és tegye meg ellene a feljelentést! Besztercebányáról írják: Besztercebányán általános volt már a panasz, hogy a húsárak oly hihetetlenül szökkentek fel, hogy azokkal lépést tartani nem lehet. Ezen segített a város vezetősége, amidőn városi mészárszéket állított fel, amelyben egy kilogramm marhahús ára 2 korona 30 fillér. S Zalaegerszegen? A rendőrség itt is dicsérendő módon jár-kél a piacon s intézkedik, amennyire lehet; de ezt kijátszodják. Meghatározza a rendőr, hogy egy tojásért elég 11 fillér. Jól van. Az evő közönség hálás lehet ezért. De az árusító asszony is hálás. Azt mondja: jól van, összepakkolja s viszi és fütyöl a rendőrnek, meg a piaci vásárló, étkező és fogyasztó közönségnek, elviszi a boltba, ott kétannyit is adnak érte, visszakiáltván a hoppon maradt piacnak. Igen, ott kétannyiért is megveszik, mert a boltban van pénz, mondja az asszony. És minél több pénz van a boltban, annál rongyosabb és éhesebb a tömegek hadserege. Nem lesz csoda tehát, ha a tisztviselő nemsokára éhen hal. IGhESIIIIIIIIIIEIIIIIIIIIIBHIIIIIMIIRR / «*♦* ♦*. Ajánlatos a Szigeti utóda | VRJDR D. I { fényképész j Jü m ■ ■ ■ műterme v ■ ■ m I ZRLHEGERSZEGEN fi ■ = Kossuth Lajos-utca. = ii’XRHimi Á „Magyarországában az első bang. — Mi a jó kritika? Mi az igazság? S mi van a mi javunkra is egyúttal ? — A következő cikket nem a Magyar Paizs írja; már megjelent a Magyarországban; tehát már átment a kellő cenzúrán. Szath- mári Mór irta, aki üdvözletét érdemel azért, hogy végre kibökte, ami már sok embernek bökhette az oldalbordáját. Nagy cikkében általában arról ir, hogy ne fokozzuk tulon-tul az ellenségeskedést. Evvel kapcsolatosan igy végzi az Írását: És ha már ennél a kérdésnél vagyok, kimondom azt, amit régóta rejtegetek magamban. Azt, hogy helytelennek, sőt igen oktalan dolognak tartom az ellenséges nemzetek erejének folytonos lekicsinylését és azt a szinte megvető modort, amellyel nálunk egyik-másik újságunk az ellenséges nemzetekről ir. Főképp egy-egy győzedelmünk után. Sőt vereségünk előtt is. A mozikban láthattuk a disznócsordát, disznón lovagolt Péter király december 6—12. körül. Pedig hát december 6—12!!! Ide ennek a hire csak egy hét múlva jött el. Sz. Most az olaszok lekicsinylése van soron. Hiszen nagyon szép dolog az erőnkbe vetett bizo- dalom. Föltétlenül szükséges is, de azt minden okos hadvezér megállapította, hogy viszont az elbizottság határozottan káros és veszedelmes tulajdonság háborúban és főképp olyan háborúban, mely igazán élethalálharcot jelent a nemzetek számára. Az ellenség erejének megvető lekicsinylése lefokozza az esetleges győzedelemmel járó dicsőséget, vagy megnöveszti az esetleges vereséggel járó kudarcot. Katonáinknak igazán nincsen szükségük az eféle tüzelésre és bátorításra. Ők jobban ismerik az ellenség erejét vagy gyöngéjét, mert harcban állanak vele; az itthonlévők kedélyének az ellenség lekicsinylése által való megnyugtatása pedig igazán nem ér fel azzal a keserűséggel, amit okozhat az ily lekicsinyléssel támasztott hitben beállható csalódás. áirnos csatába megy. Irta: Szittya. Pirkadt már az ég alja. A csillagok fénye mindegyre halványodik. A hüs hajnali szellő meg-meglebbenti az etelközi sátorok tetején a turulos zászlót. Felharsan messzebugó méla danájával az ősök kedvelt hangszere — a szádogfa- kürí. Harcrahivó hangja berezgi a tájat. Az alvó tábor ébredezik. Flarcias tekintetű leventék nyergelik lovaikat szótlan szorgalommal. Hadba készülődnek a szittyák. Boszut kell állani a kazárokon, kik gyáván meg- csufolták a magyart. Randik, a kazárok egyik merész leventéje fogadásból elrabolta Ugek darázsdereku húgát a szép Rasdit, mig a magyar sereg ott kalandozott a bolgárok földjén. Bőszült haraggal hallgatták a történteket a barna- bőrű szittya daliák, mikor visszajöttek. De nem hagyja ezt boszulatlan Attila vére! Alig pár napi pihenő után összeszedte Ugek hős hadát, hogy visszahozza egyetlen nőtestvérét... Beszteréd, a hü szolga kiment már a legelőre, hogy behozza urának legkedvesebb harci ménjét. Ugek tegezt, nyilakat válogatott a kissátorban, mikor szerelmes felesége, — a magyar nő örök mintaképe — Emese behozta urának a pogácsával, füstölt hússal telt iszákot. A boszura éhes vezér haragos arca lágyra változott át, hogy hajnalpiros arcú nejét közeledni látta. — Köszönöm én édes párom. Tedd csak le amoda az étket. Beszteréd majd pártul fogja, — szólt a vezér benső lelki gyönyörrel nézve feleségének üde mosolyát. — Mit álmodál édes uram? — szólt az asszony, miközben letette a sátor bejárójánál az étekkel telt iszákot. — Nem jőve álom a szememre, népem gondja nem hagya aludni. De mit álmodál te? nemzetem dicsőségének drága megálmodója. — Turul madaram megfiadzék álmomban. A kis szerecsen gyorsan nőtt. Amint szárnyát tudá emelni, felrepiile a magasba úgy, hogy anyja is alig éré be. És én szivem remegő gyönyörűségével nézém-nézém a sast, mely oly szép, oly merészröptü volt. — Vájjon mit jelenthet ez álom ? — szólt Ugek átölelve nejét. — Megkérdezem Zothmonyt, ő bizonyára felokosit. De mi zaj ez odakünn ? Valaki jön — szólt Emese, gyöngéden kifejtvén magát ura ölelő karjaiból, nehogy a vezért szerelmeskedésen kapja a nép. De láss csodát! Álmos, a gyermekifju magyar vágtat apja legszilajabb paripáján teljes fegyverzetben. Leugorva lováról, futvást-fut apja-anyja elé és már messziről könyörgi: Hadd mék el édes én is a csatába! Összenéznek a szülők. A magyar büszkeség fénye ott csillog mindkettőjük szemén. — Most már meg van fejtve az álmom — szólt Emese, anyai szeretettel ölelve keblére egyetlen gyermekét. Ura szintén az álomra gondol és magában dicséretet mond a Hadak Urának, hogy ily kedvező előjeleket ád a mai harcok kezdetén. — Hadd mék el édes én is — könyörgi az ifjú, meleg szemeit hízelkedve emelve atyjára. — Gyenge vagy te még a harcra öcskös. — Oh, ne gondolja azt apám-uram. Lám a minap is egy farkast terítettem le künn a nádas szélén. Ugy-e elmehetek édes apám-uram. — Mikor keltél te fel? — Oh én már tegnap elkészítettem mindent s ma kilopództam a sátorból, mikor még senki se volt ébren és magam öltöztem fel. Már a tábort is körüllovagoltam egyszer. — Aztán nem félsz, hogy levágják a fejedet? — Oh nem félek én, hiszen erős vagyok. Megülöm a lovat, mint akárki más. — Jó. Velem jössz, de mindig csak a közelemben lész. — Köszönöm atyám, köszönöm. Megérkezik Beszteréd is, ura Szélvész paripáját hozza a féken. Jönnek egyre-másra a szittya vitézek, hogy urok rendelkezését vegyék. Ugek azonban szórakozott. Nem hagyja az öröm. Véréből való vér, húsából való hús: a kis Álmos csatázni akar! Oh, mily nagy büszkesége ez neki! Gyülekeznek a hadak. A térség tele van toporzékoló lovakkal. Hátukon csontosarcu, szurósszemü szittyák ülnek. Komoly r méltósággal közeledik a vezér. Oldalán Álmos, atyja fegyverzetében. És az ifjú igy fegyveresen nem is látszik már gyermeknek. Arca lelkesült, mint a többi magyar leventéé. Karja, lába kemény, hisz egész ifjúságát lóháton, vadászattal töltötte. A várakozó daliák meg sem is ütköznek azon, hogy Álmos is velük jön. Ugek megérkezve, szemlét tart hadain. Fiát beállítja a sorba, közel magához, hogy szem előtt legyen. Megérkezik Zothmony is, az ősz táltos. Belép a számára elkerített helyre — a berekbe. A szolgák elibevezetik a fehér lovat. Gyönyörű egy állat. Ilyet csak a Hadúrnak áldoznak a magyarok. Rúg, kapál, nyerit. Szilaj vére nem hagyja egy percig se nyugodni. Sörényén megtörik a fényes reggeli napsugár. Nemzeti imát énekelve szúrja le a táltos a lovat. Forró, ifjú vére magas Ívben szökell. Mig a ló húsa ott sül az oltáron, Zothmony elmerülve nézi a felszálló füstöt, hogy jövendőt mondhasson abból. És a szélcsendes nyári reggelen egyenesen száll a füst fel, a Hadak Urához, a kék sátor fölé. Zugó robajlással megindulnak a hősök. Fegyvereik messzeláthatóan tükrözik vissza az etelközi nap meleg fényét. Már nem látni mást, csak a porfelleget, melyet a fergeteg- ként haladó szittya leventék vernek fel maguk után. És Emese benn a sátor mélyén zokogó imával kéri a Magyarok Istenét, hogy segítse meg az ő lelkén-lelkedzett egyetlen fiát.
