Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-05-27 / 21. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. május 27. 21. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2-04 Negyedre K 1 04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS ( LENGYEL FERENC Munkatársak: | B0RBBLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE k fölt! termőereje. Eseményekkel néha önkéntelenül is együtt jár a megható érzés. Nem kitalálások, erőszakos ötletek. Ezek sohasem lehetnek olyan plasztikusan szépek, egyben erősek, mint amik önként merülnek föl a lélek mélységéből. Az anyaföld mindnyájunknak aja- kukon hordozott édesanyja. Dicsekedünk vele, szeretetünket áradozva kőtjük rá és azalatt kizsaroljuk. Alapjában véve tehát önző valamennyi, iránta megnyilvánuló szeretetünk. Frázis, amiként azzá válik lassankint minden a mohó élnivágyásban. Mi tülekedünk, három ember már három kasztba oszlik, csak a föld marad békés anyánk, türelmes hátú teher- hordozónk, gyöngéd akkor is, amikor fordul a világ sora s borul fölibénk. Talán tőlünk tanulta, hogy egyszer kihasznál s visszaszedi porainkból a a maga javítására mindazt, amit mi zsákmányoltunk el tőle uj életet teremtve a rothadásból. Gondolunk az anyaföldre dikciók alkalmával, szentimentális pillanatainkban, meg amikor szükségünk van rá. A francia harctéren azonban meghal egy német tiszt s utolsó tiszta pillanataiban végrendelkezik. Kétszáz márkája van, azt akárkire hagyhatná, mégis alapítványt csinál belőle. „Hagyományozom a német föld termőerejének íöntartására.“ írhatnak szent pillanataikban költők magasztos ódákat a földről, ragasz- kodhatik hozzá féltékenyen, fázva, rongyosan a paraszt, borulhatunk hantjaira a megpróbáltatások keserves perceiben, vagy ujjongva az újjászületésén, — senki sem szereti jobban, mint a halálba induló német katona. Az ő szerény végrendelete költemény, a kulturmüvek legnagyobb remekeinél különb. Szerelmi vallomás, amivel nem ér föl szivek gyöngédsége, hang- modulációk finomsága. Egész nemzet naggyá tételének alapját szolgáló politikai program, amiért irigyelni lehet a német nemzetet Mi talán meg sem értjük, csak bámuljuk érthetetlenül a távolból a furcsa agráriust, aki utolsó pillanatában is hazájára gondol és érte cselekszik. Szeressük a magyar földet, azt a földet, melyért most ezrek elvéreznek, mely munkásságunkat megjutalmazza: kenyeret ád, élni enged. Szeressük a német katona szeretetével, ki az utolsó pillanatában is a földre : a hazára gondol. Hőseink emléke. Azt hiszem, hogy városunkban Paslek Lajosnak a hangját halljuk legkevesebbet. Ha valamikor szól valamit, azt már megelőzte a tette. Mi sem beszélünk hát sokat róla, csak egyszerűen megemlítjük, hogy 100 koronát adott a zalaegerszegi hősök emlékére. Evvel a tettel indítványoz. S indítványában a zalaegerszegi hősöknek két osztályát különbözteti meg: akik Zalaegerszegről mentek el s haltak meg a harcban és akik — bár távolabbi születésűek — idejöttek a harcból a mi — temetőnkbe. Akik e szépielkü indítványhoz csatlakoznak, ne aggodalmaskodjanak azon, hogy melyik csoportra áldozzák filléreiket, avagy melyikre mennyit? Tegyék az áldozatot a közös cimre: a zalaegerszegi hősök emlékére. A megvalósításkor majd elintéződik a helyes arány. Nekünk bizony kötelességünk kimutatnunk szeretetünket eképpen is, hogy Paslek szerint ne legyen sirjuk egyenlő a földdel, — lássák s tudják utódaink, s vegyék át példaként, hogy mi itthonlevők is együtt küzdöttünk, legalább éreztünk harcoló katonáinkkal és megbecsültük azokat, akik saját életüket adták a mi életünkért. Még csak azt említjük meg, hogy senki se keressen ürügyet s ne bizonygassa, hogy túlontúl vagyunk terhelve áldozattal. Mindenre jut kellő mértékkel és aránylattal. Ha vagyonúnknak egy század részét föláldozzuk, 99 rész még megmarad. S ha elvesztjük a 99 részt és az utolsó századik részt is, még mindig jobban vagyunk azoknál, kiket az ellenség levágott. A Paslek indítványához szószólással s a szerény viszony szerint tettel is hozzájárul a Magyar Paizs 5 koronáig. A pénzt betettük kamatozás végett a bankba. S várjuk a zalaegerszegi közönség hozzászólását és hozzájárulását. A 100 koronát Paslek Lajos következő lapidárisan tömör levéllel küldötte hozzánk: Kedves Barátom! Kidőlnek a szerény kis fejfák és hamarosan elkallódnak; beroskadnak a fenyőfa koporsók, hamarosan színessé lesznek a gyeppel, mint akárki más közönséges emberé — katonáink nyugvóhelyei. Hogyan találnak rájuk érintetlen lelkű gyermekeink, ha kiűzi őket a kegyelet a temetőbe, hogy meglátogassák azokat, kik a világnak e legnagyobb küzdelmében saját életüket adták oda a mi létünkért? Állítsunk nekik emléket! Itt küldök 100 koronát: ötven koronát egy emlékkőre, azoknak emlékezetére, akik az itteni kórházakban a leggondosabb ápolás dacára is elhunytak s a zalaegerszegi temetőben pihennek, kiktől hozzátartozóik el sem búcsúzhattak és ki tudja, hol s merre siratgatják őket . . . Ötven koronát pedig arra a célra, hogy zalaegerszegi elhunyt hőseinknek nevei megörökit- tessenek. Azon reményben, hogy ez az ösz- szeg közadakozás utján gyarapodni fog, kérlek, fogadd el, mint egy e célokra megindított gyűjtésnek szerény alapját. Zalaegerszeg, 1915. május 20. Kész hived Paslek Lajos. Hadi kórházban a magyar nép művészete. Sokszor és sokat írtak már e hasábokon a zalaegerszegi „Vörös-Kereszt Kórháziról és azzal kapcsolatban természetesen elsősorban nemes szivü minden áldozatra kész Elnöknőnkről: dr. sipeki Balázs Béláné Öméltóságáról, — és, ha még százszor annyit írnának is sem volna elég, mert az Ő érdemeit e téren, nem lehet csak egyszerű szavakkal, illetve tollal méltatni; az ápolónők is sokszor meg lettek dicsérve, de azt meg kell adni, hogy erre szereztek is érdemet; a kórház szép, tiszta hygiéni- kus berendezéséről és kitűnő, fáradságot nem ismerő orvosainkról is sok szó esett már bizonyára, — de azokról, akikért történik mindez, akiknek köszönhetjük az eljövendő boldog békét, akik tulajdonképpen miérettünk áldozták ifjú vérüket: a sebesültekről még senki sem emlékezett meg e helyütt, pedig ha valaki dicséretet érdemel, akkor ők érdemlik meg elsősorban! Lehetetlen itt mind valamennyit felsorolni, csak egy-néhányaí említsek, akik kiválnak a tömeg egyhangú szürkeségéből és ezek a „művészek“! ne tessék most valami hires- neves művészre gondolni, hanem a nép gyermekeire, akik között nem egyet találunk, aki hivatott művész, de nem volt alkalma, hogy tanítsák, kiképezzék, habár én is azt tartom az igazi művészet a nádfödeles kunyhóból is „kitör és eget kér!“ t— Tehát a mi művészeink tulajdonkép csak dilettánsok, de ahhoz, hogy itt kis körükben érvényesüljenek és mi mindnyájan nevükről ismerjük és szeressük őket, ahhoz elég nagyok. Van itt sok féle fajta, de első helyet azt hiszem derék „hegedősünk“ Krucsó Gábor, békésmegyei magyar fiú érdemel, aki sokszor felvidítja vidám nótáival sebesült bajtársait, — de megesik az is, hogy olyan szomorúan huzza azokat a szép búbánatos magyar dalokat, hogy szinte meg- rikat bennünket. „Sirva vigad a magyar !„ A második helyet kétségkívül Trautmann Jenő nevű sebesültünk érdemli meg, aki a fényképezés terén valódi tehetség. Társairól, sőt rólunk ápolónőkről is rengeteg felvételt készített, mindmegannyi sikerült, a megszólalásig élethű képeket, amivel szintén nem csekély örömet okoz nekik és hozzátartozóiknak, — de van is ám annyi munkája szegénynek, hogy még meghalni sem ér rá !.. Minthogy képekről van szó meg kell
