Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-01-21 / 3. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. január 21. 3. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K 1'04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora l'.K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. í LENGYEL FERENC Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: j ßQRBELY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A tisztviselőknek legkeserübb a kenyér. Ámbár, hogy egyenlően édesnek avagy egyenlően keserűnek kellene annak lenni mindnyájunkra nézve. Ámbár, hogy ma mindenkinek málés kenyeret kellene ennie Magyarországon takarékosságból: csak a tisztviselő eszik málés kenyeret. A háborunélküli általános drágaság idején is kimutattuk, hogy legrosszabb dolga van a tisztviselőnek, mert a társadalomnak minden egyéb tényezője tetszése szerint gyarapithatja jövedelmét, csak ő nem. Csak ez a sorsa neki a málés kenyér korszakban is. Neki annyi a fizetése, amennyi, sem több, sem kevesebb. Ha a bolti lisztet meg akarná egy kissé édesíteni s maga akarna lisztet vagy gabonát vásárolni, nem tehetné ezt: ekkora tömegben nincs egyszerre pénze; de nem is ténfereghetne a piacon, neki a hivatalban kell ülni. A gazdag embereken kívül a földműves-osztálynak legszegényebb embere is, akinek csak egy-két hold búzája terem is, a tisztviselőhöz képest kalácscsal él, mert a saját gabonájából süt kenyeret. Tehát az iparos és kereskedő, amint csak lehet, drágán árusítja portékáját s igy segít magán; a különböző fajtájú pénzes emberek tüzön-vizen tudnak szerezni maguknak gabonát; a szegény földművesnek ab ovo és ab officio van gabonája. Csak a tisztviselő az, amelyiknek nincs is s nem is szerezhet. Ahhoz képest még istenes dolga van a rendszeres tisztviselőnek, amelyiknek szakadatlanul tart a dolga s pontosan kijár a fizetése; ennél rosszabb sorsa van a magántisztviselőnek, akinek csak véletlenül, ha fordul jövedelme. Két ág huzza: kis porció jut a málés kenyérből is. Szárazon, ridegen, ez a képe a mai állapotnak. Pedig: ám, szeressük az egyenlőséget: de el kell ismernünk, hogy a tisztviselő némi rabszolgasága mellett is fontos tényezője az államszervezetnek, értékes belső alkatrésze a gépezetnek, minden művelt államszervezet gépezetének pedig épen a legnélkülözhetetlenebb kereke. Evvel arra akarok mutatni, hogy mikor a köz javára takarékoskodunk, nem egyenlően s nem is eléggé igazságosan esszük a málés kenyeret. B. Gy. Télemach és Paramach. Ujmódi és régimódi harcot jelent ez a két szó. Másképen: müveitek és vadak harca. Gépek és emberek harcának is nevezhetnők. Közvetett és közvetlen birkózás stb. A mai kényes test és nagy műveltségű elme hangos kacagásba törne ki, tört volna ki e nagy háború előtt, ha valaki elő állott volna avval, hogy az emberek kézi tusára mennek a háborúban. Ma? a technika nagy világában? Hiszen m'a messzelövő puskákkal s még messzébb lövő ágyukkal és még ezeknél is messzebb érő ésszel csatázunk. Lövünk három kilométerre s lövünk 15 kilométerre. S a generálisok egy dombon állva még messzebb látó távcsövekkel látják meg s végzik el, hogy el van döntve a csata. Győztünk, vagy megvertek bennünket. Ez a télemaché. Pedig a mai nagy világháborúnak a gyakorlata is kézzelfoghatólag megcáfolja ezt az ujmódi télemachot. Mintha csak ez dominálna. Nap-nap után arról zengenek a hadi hirek, hogy itt volt szuronyharc, ott volt szuronyharc; itt is, ott is egetverő hurráh! volt nagy roham és kézi tusa. De szükség sincs az újságokra. Hazajöttek sokan a sebesültek, ők mondják közvetlenül, hogy milyen volt a közvetlen csata, vagyis a lakodalom, mert lakodalomnak mondja a magyar legény a verekedést, az igazi verekedést, melyben főbekollintja ellenfelét, vagy ha bot nincs nála, torkon ragadja s végig táncol rajta. Ez a propemaché, vagy paramaché. És óráról-órára jönnek azok a szép hadi hirek, hogy ebben a nagy világháborúban leginkább a magyar katona szereti, gyakorolja és végzi dicsőséggel a rohamot; és ha erre kerül a sor és gyakran kerül: soha eset nincs, hogy ebben a propemachéban őket leverjék. És hogy megy ez a paramaché? ügy megy, hogy a télemachus csak lő, csak lő, aztán közeledik, gyalog vagy lóháton, menve vagy futva, meghúzódik egy sáncban vagy fa mögé, újra lő, újra előre! S mikor már csak néhány száz méterre van: átalakul paramachussá. Többet nem lő. Ordít és rohan. Ez a roham. Rácsap az ellenségre, Vörösmartyként, mint bátor saskeselyü, — nem sulyosb a viz- szakadás, szörnyebbül ennél Istennek menyköve csap. S mintha nem volna elég a hegyes éles szurony a puska végén, amint mondják, veszi a puskának a boldogabb végit s puskatussal üt. Az ám. De ez a legrosszabb. Csak egy nyulat üss meg a puskatussal, mindjárt eltörik a puskanyaka. — Ám a vasvilla nem törik el. Milyen jó volna vasvilla hadsereget szervezni s paramachiát rendezni! Hiszen a télemachus sem lő, mikor hurrázással rohan, s nem lőhet a kézi verekedésben sem. Erre a szerepre jó volna a vasvillahadsereg. Tudom istenem, hogy egy százezernyi szuronyos- puskás hadsereg után nyomuló vas- villáshadsereg eligazitná a dolgot. Nem úgy értem, hogy a puska helyett, hanem a puskán kívül jöjjön még a vasvilla. Lehetne az a vasvilla ásó is, hosszu- nyelü, amellyel szükség esetén védő gödröt ás magának az előretörekvő. A vasvillahadseregből félannyi ember, talán negyedannyi ember sem esnék el, mint a puskás vitézekből. Igaz, hogy a télemaehia idején ő sem tesz épen semmi kárt sem az ellenségben. Minden idejét, erejét a saját védelmére fordítja. Azonkívül védik őt a saját puskáinknak és ágyúinknak a hosszai is. Ő csak árkot ás, védekezik s előbbre-előbbre rohan. De hiszen a messzelövő gyalogosainkat is, hogy előbbre juthassanak, a még messzebblövő ágyúink védelmezik. Elég jó az arány, ha vasvillaseregünk a puskák védelme alatt nyomulnak odébb, odébb, a szuronyos puskák után. S ha jön a roham, a mit eddig nem lőhettek, kipótolják azt az ütésben. Gefreiter. Egy kép a déli harctérről.* — Srbski Dom. — Mitrovicza főterén állott a szerb dóm. Csak állott, mert ma már rom. Valamikor, nem is olyan régen dísze, dicsősége volt a városnak. Bejártam Magyarország nagy részét, de vidéken olyan ügyesen megtervezett, sok célt szolgáló, szépen megépített házat nem láttam. Az önzetlen fajszeretet, a nyelv, a vallás, a nemzetiség olyan kitartó imádata hozta létre ezt az épületet, aminőt csak a szerbeknél láttam. Megvolt ezeknél az áldozatkészség oly mértékben, hogy az tiszteletreméltó még az ellenségben is. (Mert igen, a szlavóniai—horvátországi szerbek között nem ritka az ellenség.) Közadakozásból hozták Létre azt az épületet, mely födelet nyújtott a szerb elemi iskolának, a szerb óvodának, a szerb olvasókörnek, a szerb színháznak, a szerb egyháznak; volt ebben az épületben egy fővárosi * Szlavóniai kitűnő munkatársunktól jött, akitől már sok értékes levelet olvastunk a Magyar Paizsban.
