Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-08-19 / 33. szám
XVI. év 33. szám Zalaegerszeg, 1915. augusztus 19. Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K l-04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. | LENGYEL FERENC Szerkeszti: Z. HORVATH LAJOS Munkatársak: j g0RBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A tűzifáról. Az élet tényezői között a három első közé tartozik ez, még pedig a második helyen. Első az élelem, második a fa vagyis a tűz és csak harmadik helyen van a ruházat. Két irányban működik a tűzifa: az élelem megkészitésére és a téli hideg elhárítására. Mindakettő létkérdés. Mig a ruha csak a téli hideg elhárítására való, második szerepe csak disz, fényűzés. A tűzifa tehát nagyon nyomatékos portéka. Ez a tűzifa drágult meg most csak a háború idejében, épen kétszeresre. A drágulás okai a következők. A kiterjedt katonaság ahányszorta kiterjedtebb, annyiszorta több fát fogyaszt el csak főzésre is. Azonkívül a csaták szinterén egész erdőségek mennek veszendőbe, részint csupa pusztítással, részint utak s egyéb hadi müvek készítésének a céljára. A katonaság pedig vásárol onnan, ahol van s úgy, ! ahogy adják; alkudozásokkal nem té- kozolhatja az időt. Ez már kettős ok az emelkedésre. Nem kevésbbé nyomós ok a harmadik, az, hogy kevés a munkaerő a szállításra, a vasutakig való szállításra, kevés az erő igavonó l állatokban és emberekben egyaránt. Ember és ló a háborúban; a szarvasmarhát pedig a mészárszék apasztotta meg. Mindezek a dolgok úgy általában érthetők. Az általános drágulásba a vásárló-fogyasztóközönségnek bele kell nyugodnia. Legfeljebb annyit jegyez meg a közönség, hogy még sem kellene 100 százalékkal drágulnia a fának, elég volna 50 százalék s fölemlíti ellenargumentálásnak, hogy amit az erdőbirtokos már 1912-, 1913-ban és 1914-ben levágott volt s még megvan, annak az árát egyáltalában nem szükséges emelnie; s a közvetítő szállítónak csak a fuvarozás nehezebb, a vasúton a régi árral és kényelemmel szállíthat. Mindezeket egybevetve az elöljáró hatóságok, akik szivükön hordják a közönségnek életérdekét, számtani utánjárással kiszámitották, hogy a mai szigorú helyzetben elég, ha a tűzifának az ára 50 százalékkal emelkedik s nem jó, sőt káros ratio, ha e helyett 100 százalékkal emelik azt. Birtokosnak és szállítónak tudniok kell azt, hogy nemcsak pénzes embe- lek vannak a világon, hanem van egy nagy tömeg szegénység, amelynek még a hajléka is olyan, hogy átdudol rajta a szél téli időben; aztán van egy nagy tömeg úgynevezett úri osztály, amely — kivált most — koldusabb a koldusnál: a tisztviselők serege, amelynek a 100 százalékos faáremelkedés mellett fizetésemelkedése öthónaponként is csak 10 százalék. Emberséges dolog, hogy gondoljon az ember erre a két csoportra. Én hiszem is s merészelem megnyugtatni ezt a két szegényebb csoportot, hogy a városi, megyei elöljáró és gondolkodó hatóságok gondolnak erre a bajra és találnak ki valami utat-módot, — sőt valószínűleg gondol erre a még nagyobb hatóság: a kormány s talál valami olyan orvosságot, amely gyógyítja ezt a két tömegszegénységet a fa árára nézve s tisztán törvények alapján állva használ olyan orvosságot, amely amíg ezt a sebet gyógyítja, nem sérti meg az erdőbirtokosnak és szállító kereskedőnek sem az életérdekét. Hogy ez így legyen, azt hiszem mindnyájan óhajtjuk. Borbély György. A kiváncsiak. Csendes kis városunk mindig íanujelét adta, hogy nagylelkű, hogy még részvéttel van minden és mindenki iránt. Ha választás, ha gyűlés — legyen az hitközségi — is, mindig ezek szellemét a nagylelkűség, a finom tapintat jellemzi. Ha pedig hazafiasságról van szó, elsők ismét csak mi vagyunk! Adunk aranyat vasért, — de a francia hasított szoknyából és a női sétapálcából még sem engedünk. Pántlika kereskedőtől el a földesurakig, mind áldoznak a hazáért. — Nagyon szép, sőt a magyar embernek vele született kötelessége, hogy a vérrel szerzett és vérrel fenntartott hazáját bajában segítse, Némely ember, talán most mindenki, eltekintve egynéhány hivatali állása után felmentett nőtlen és erőteljes úriembertől, ott küzd a harcmezőn, hogy tehetségéhez képest, életével és vérével szolgáljon és segítsen hazáján, Bizony sokan ifjú életüket a csaták zajában fejezik be, sokan nyomorultan jönnek vissza. Most nyilvánul meg szerény városunk igazi szép és önzetlen hazafias érzése, — előrebocsájtom tisztelet a kivételnek. Ha az utcán (pl. a Széchenyi-tér) végigmegy a harctéren koldussá vált katona, — rögtön kidugja hazafias fejét egy pántlikás, — ki a háború borzalmait „Az Est“ újság hasábjaiból studirozza ki üzleti tapintattal esténkint, — szánakozva szólítja meg vitézünket: — „Mondja szegény, maga már aligha lesz ép ember, — oh ez a kutya háború!“ Ha pedig egy ismert barátunk halálhíre megjön, — részvétre nyílik ajaka: — „Szegény Kovács Pista — de kár érte!“ Végül, ha valaki betegen jön haza, arra már ráteritik a vizes lepedőt és szidva fantasiroznak egymás közt: — „Mondja, nem tudja, hogy miért jött meg ez a izé — na Kiss Ferkó? — Ugye pedig jól néz ki, nincs ám semmi baja! Az én fiam, mint trén, a másiké medikus, a harmadiké marhahajcsár, vagy irodista, ott tud küzdeni öt-hat hónapja, — de ez már itthon van.“ Van városunkban ilyen pár jólelkü bácsi és néni, akik csak akkor tisztelnek valakit, ha koldusán jön meg. Igen megjön, de ha koldulni megy hozzá az ajtója zárva van. Jaj annak, aki beteg, mert rögtön röpül a megjegyzés: — „Még mindig itthon van, még most sem megy, hisz nincs semmi baja.“ Istenem, de jó, hogy nem ad társaimnak és nekem sem egy pántlikás, sem egy szememben szótlan, hátam mögött rágalmazó és gyűlölő ismerősöm kenyeret. A megjegyzéseket csináló jó bácsiknak és pletykát sugdozó néniknek, akinek hazafiassága a „veszek-eladok“-on túl nem terjed, joguk van legtöbbet beszélni, mert a nemes érzés azt diktálja, akit látunk mozogni, vagy esetleg nőkkel is társalog, mondjuk magyarul kurizái, — menjen hova kötelessége szólítja, mert mi jó nénik tovább suttogunk és pletykázunk. Igen ám, az itthon létünk elbírálása sem X, sem Y barátunkra nincs bizva, hanem azt majd erre hivatott faktorok bírálják meg, hogy a sétát és a kurizálást mikor hagyjuk abba s ismét mikor menjünk a becsület mezejére. Csak türelem kiváncsi bácsik és nénik, majd még felmegyünk oda, hogy a francia hasított szoknyáért és a jóakaratu emberbarátainkért ott fenn is megfeleljünk. Megérdemlik, mert különben a pántlikás j boltot becsukhatnák és a mamák pechjére : a kis lánycsemetéjük hasított szoknyájában ! talán egy kozák főhadnagy zsenája sétálna. Most veszem észre, hogy talán bennünk, kik a harctérről már egyszer megjöttünk s kik itthon vagyunk, bíznak csak az urak és nénik annyira. — Na miért nem szólnak, akkor megyünk és megmentjük a „Geschäftet“ és a hasított szoknyás csemetéjüket. Pedig hagyhatnának egy kicsit pihenni, mert ebben a szomorú világban oiyan jóí esik egy harctérről hazajött katonának, hogy gyönyörködhessék a hasított szoknyában, mert finomul a harctéren eltompult érzéke. A francia szoknyát és a k. leánykájuk kezében lévő sétapálcikát ezek a bácsik és nénik nem tiltják el, mert szép és modern vagy talán a szűk szoknya nélkül az a bolond férfi hátha (mint mondják) nem ugrik be, — de a harctérről hazajöttektől meg szabad kérdezni: „mit keres itthon?“ Inkább ezek a bácsik és nénik a saját csemetéjük francia szoknyáját bírálják vagy a mama pedig a francia parfümöt szagolgassa, ne pedig azt kérdezze, hogy mit keres itthon, miért jött meg a harctérről? Ezek a kérdezősködők és fantazirozók ne gyötörjék magukat,— kár, mert félek, hogy a magyar közmondás beválik: „A kiváncsi nem sokáig él“ és igy nem kívánom senkinek, hogy miattunk talán valakit a guta üssön meg! Nem . . .! Ilyen rosszlelkü katonák mi nem vagyunk. Be.
