Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-01-28 / 4. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. január 28. 4. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2‘04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal:-" Wlassics-u.8.sz. { LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Ä magtár, A mai nemzedék nem is tudja, mi az a magtár. Ezelőtt nehány évtizzel még voltak magtárak. Minden falunak volt egy s ha nem volt más alkalmas községi épület és térség, hát a cinteremben, a templom udvarán volt egy nagy kamara s ebben gyűjtötték össze a gabonát. Mert azt hívták magtárnak, amit ma gabonaraktárnak hívnak. Csak más módok között létesült és jobb célra jutott. Okos, hasznos, jó dolog volt ez. Jusson csak eszünkbe, mi történt egyszer a többek között Egyiptomban is. Hét esztendeig bő termés volt s egy okos ifjú ember arra gondolt, hogy hátha jön a hét terméketlen esztendő is. S ugyanez a kis minisztere a nagy Fáraónak, zsidó József, rávette tanácsával, de gondoskodott is, hogy nagy magtárak épüljenek a boldog időben a boldogtalan időkre, — az egyiptomi nép számára, a ben- szülött egyiptomiak számára s az ott lakó zsidónép számára is. Ilyenformán gondoskodtak más népek is a szükség idejére. így voltak magyar magtárak is a községekben a közönség számára. Hova lettek ezek? Miért szűntek meg? Miért nem létesültek újra? — Meddő kérdések. A valóság az, hogy létesültek helyibök gabonaraktárak. De ezek már csak egyeseknek a gondoskodásából s igy természetes, hogy inkább csak egyeseknek a javára és nem a közönség boldogulása céljából létesültek. Ez a magyar magtáraknak a históriája. B. Gy. A Magyar Paizs előfizetésére sőt a hátralékokra is tisztelettel fölkérjük olvasóink figyelmét február elseje körül. A küldött utalványokat szíveskedjenek fölhasználni, hogy az újság küldését ne szakítsuk meg. — A közleményeket és hirdetményeket kérjük már keddig elküldeni mindig a kiadóhivatalba, Wlassics-utca 8. Zalaegerszeg. Szerk. és kiadóhivatal. Az a bizonyos kenyér — nemcsak savanyu és keserű, hanem a megközelítése is éjszakai sűrű sötétségben történhetik, Homályosak a róla szóló intézkedések. Például. Mi az a maximális ár? 40 korona? vagy mennyi? Igen. Egy métermázsa búzának az ára. Ki adja? Ki veszi? A földművelő adja, a kereskedő veszi. De hát ki eszi meg? A kereskedő mind meg nem eheti. A kereskedő és az igazi vevő, vagyis az evőközönség között az ár nincs megállapítva, törvényesen kiszabva. Van ugyan valami, hogy a liszt a rendesnél még 70 százalékkal drágább lehet országosan. Na szegény vevő-evő közönség! akkor neked nem 40 korona egy métermázsa. Hát még a keverés, amely tizenkét kötetes regénybe való! A másik homály! A gabonakészleteknek hatósági /' foglalása. Erről a következő nehéz mondatban szól a hivatalos lap: „a kormány felhatalmazza a földmivelésiigyi minisztert, hogy a közigazgatási hatóságok utján lefoglalhassa az Országos Gazdasági Bizottság részére a búza, rozs, árpa és zab készleteket. A rendelet szerint mindenki köteles a közigazgatási hatóság által hozzá intézett felszólításra a búzáiból, rozsból, árpából és zabból birtokában levő készleteket feltárni és a készleteknek azt a mennyiségét, amely a saját házi és gazdasági szükségletének a közigazgatási hatóságok által megállapítandó mértéket meghaladja, a hatóságilag megszabott legmagasabb áron készpénzfizetésért az Országos Gazdasági Bizottság részére átengedni és a kijelölt legközelebbi vasúti vagy hajóállomáshoz szállítani.“ „Mindenki köteles.“ Ki köteles? Akinek van. Első sorban a földművest értjük. Mert neki van. Pedig lehet, hogy neki már kevés van. Hátha már eladta. Kiktől foglalja le tehát a hatóság? a molnártól és kereskedőtől. Ugyanolyan árban? Ezek ugyanilyen árban már vették. Akkor semmit sem nyerhetnek rajta. Ezt senki sem kívánhatja. A kereskedőnek az a foglalkozása, az a kenyere, hogy vásárolva és jobban eladva valamit nyerjen. Csak sokat nem illik, de valamit kell nyernie. Tőle tehát nem lehet elvenni. Hát akkor ezekre nem szól a lefoglalási rendelet Hát akkor ezek a molnárok és egyéb kereskedők, amit összeszedtek vala, avval szabadon rendelkezhetnek s eladhatják külföldön is, maximális szabály nélkül, ahogy tudják, — s a közönség, t. i. a magyar közönség rászorulhat, amitől Ujnépi Elek Ernő is fél, hogy az alpesi kőszikláról vásárolja a kenyér- lisztet. Ezért homályos ez a második pont is. — — látó. k 4B. gyalogezred s ennek tábori papja, Nagy levelei irt a táborból Czigány Gyula plébános, vagyis ott regiments-pater. Egykor tanítványom, most egy ezrednek a papja, vigasztalója, lelkesítője. Nagy és szép levelet irt, amilyet csak egy pap irhát. Szeretném e lapban közölni a szépségéért, hiszen e célra is irta, de szomorú ám a szép nagy levél, amelyre megfájdul a sZiv s ezért nem közölhetem. Isten tudja, mit lehet most közölni s mit nem. Mindennap rettegek minden kifejezésemért, hogy az ügyészségi cenzúrába ütközöm. Annyi ezer szála van ennek a háborús hálózatnak s ki tudja, hová is elér. Vájjon nem érinti-é a háború kimenetelét az, ha a nagykanizsai gazdag kereskedőnek karácsonyi érzületét merem kritizálni. Nem közlöm tehát kedves barátom, szomorú leveledet, mert nekünk illik kímélni még azokat is, akik minket nem kiméinek. Ne félj, nem lesz kellemetlenségünk miatta, nem közlöm. Ezt irod szép és haragos levelednek elején: „Mindig bizonyos büszkeséggel emlegetem zalamegyei voltomat, sőt arra is büszke vagyok, hogy az u.-n. Göcsejben születtem s fölötte boldognak éreztem magamat, hogy — mint a telkeknek embere — én kísérhettem hadbavonuló zalai testvéreimnek egy részét a nagy leszámolás mezejére. Szomorú lehangoltság csak akkor vett rajtam erőt először, mikor“ . , . (s itt el- mondtad, hogy a dicső 48-as szinmagyar ezredhez nem volt egy búcsúszó, nem volt egy Istenhozzád . . .). Csak végy erőt magadon barátom. Volt búcsúszó. Hát a sirdo- gáló anyáknak, a kétségbeesett hitveseknek s a riogató gyermekeknek a könnyeik s a fuldokolva lengetett zsebkendők nem hangos bucsuszavak-é.1? írod, hogy aztán megint felvidultál, mert Kanizsáról való kiindulásotok után Zala- szentmihálytól elkezdve fel a határig, Zala- megyének a lelke is, a falvak közönsége, végig, ezerszeresen üdvözölt, dicsőitett, éljen- zett. És te szóltál: No fiuk lássátok! S büszke voltál — megint. „No fiuk — mondád — Zalaszentinihály, Zalaszentiván s a többi faluk, mégis tudják ám, mi a 48. gyalogezred. Lássátok a szeretet emlékeit, melylyel a lelkesedés eme napjaiban bennünket elárasztanak! Zala- megye szive, lelke: a faluk veletek lesznek a küzdelmeknek nehéz óráiban is. Ne féljetek fiuk! Elbúcsúztatok csókkal, öleléssel,
