Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1915-07-29 / 30. szám

2

MAGYAR PAIZS

1915. Julius 29.

ez az indolencia nem veheti el kedvünket. Én, bevallom, sokkal egészségesebbnek, elveinknek megfelelőbbnek tartanám, ha tisztán az önsegélyre támaszkodnánk, ha mellőzhetnők a külső támogatást. Hiszen később rá fogok mutatni, hogy intézményünk saját erőforrásai is sokkal erősebbek, mint általában gondolják. De manapság olyan föladatok előtt állunk s főként fogunk állani a háború után, amelyek nem engednek időt a saját erőnkből való fejlődés bevárására. Közérdek kívánja, hogy szinte ugrásszerűen fejlődjünk s amit más nemzeteknél a, szövetkezetek sok évtizeden át értek élj mi pár év alatt érjük el. Minthogy közéfdek, sőt a ránkvonatkozó törvény indokolásának szavával élve, állami érdek kívánja meg, hogy a nekünk kiszabott hivatást fokozottabban teljesítsük, tehát jogosan fordulhatunk a társadalomhoz s az államhoz, kérve s újból kérve, hogy nézzék meg egyszer, mit tettünk, nézzék meg, mit tudunk tenni, nem magunkért, csak a népért, amely megadja az ország nagy erejét, magáért az országért s kérve, hogy ha az ország megalkotta ezt az intézményt, most, mikor megvan, mikor bebizonyította, hogy mire képes, mikor egy kész, egészséges, népszerű szervezet alakult ki, amely fontos föladatokra képes, hát legalább adja meg a minimális eszközöket ahhoz, hogy kifejthesse azt az erőt, amelyre szükség lesz legközelebb.

(Folytatása következik.)

Orosz katonatisztek, hadifoglyok Csány László szülőházában.

— II. Az orosz tisztek s a magyar lovagiasság. —

Amikor megérkeztek Zalacsánba a fogolytisztek, nem tudom, de gondolhatjuk, mit gondoltak és mit éreztek. Biztosan tudták már, hogy e saját esetükön kívül minden egyéb tekintetben jól bánik velők a sors. Ez idegenek is föltételezhetik már ezt egy magyar nagyurnak a környezetében. Némi- képen meg is várhatják ők ezt a sorstól és az emberektől. Mert hiszen, ime a következők ezek a tiszturak:

Malejew Dimitrij ezredes, tagja a vezérkarnak, bizalmas bejáró a cári udvarba; beszél németül s teljesen franciául; mélázó csendes ember; 55 éves lehet.

Vojejkov Iván,

Wroblewszky Péter;

Weibert Róbert,

Lapkov Péter költő, kapitányok, 35 év körüliek, németül tudnak, nem sokat Wei- berten kivyl s nem titkolják, hogy nem is szeretik, az az igazi ellenségük; Weibert, amint a neve is mutatja, német eredetit; igen élénk arcvonásaiban s biztos beszédjében; világlátott ember. Lapkovnak drámáit adják otthon a színpadon, mig ő a harctéren van s fogságán busóiig.

Perminoff Sergei Alexandrovics, moszkvai, gárdahadnagy; ereiben hercegi vér csörgedez; gazdag fiú; beszél németül és franciául s immár egy kissé magyarul is; finomul müveit okos ember, szép, sugár gyerek, vidám fickó, kedélyes, humoros, ha most nem volna szerelmes, sohasem; legelőbb ezt tanulta és mondta magyarul: „Ördög vigye a háborút!“ Följegyzi s dúdolja a magyar népdalokat:

„Szerbucz kutyavilág!

Vedd le rólam a szádat. '

Én elmegyek a csatába:

S más öleli a babámat!“

Ezek az urak költöztek be s foglalták el a palotának emeleti szobáit. De ők sem jókedvükből jöttek ide, akármilyen jódolguk van; s az ezredes, kivált kezdetben, asztalán könyököltén órákig ült két tenyerébe fektetve fejét. Önmagán búsult s hazáján aggódott. Ezt az állapotot sajnálni kell inkább s nem megvetni; s ennek az állapotnak az emberét orvosolni kell inkább, mint sebesiteni.

A magyar kormány ellátja őket zsolddal s ők jnagu!, " ndoskodnak saját élelmezésükről, előbb a falu kocsmájában, most saját embereikkel főzetnek. Két orosz katona az inasuk. Egyik városi tanító, a másik kereskedő. Ez utóbbi is azt Ígéri, hogy háború után saját automobilján fogja meglátogatni Magyarországot s mostani kedves tartózkodási helyet, legboldogabb rabszolgai állapotának emlékére.

Őrizetökre a magyar hadseregből 24 katona van kirendelve. Ezek kétóránként felváltva sétálnak a palota előtt, éjjel-nappal: tipp-topp csörömpöltetve bakkancsaikkal a kavicsot. Az én egyszerű következtetésem szerint azért van ez igy, mert drága foglyok ezek a tiszturak. Ezzel függhet össze az is, hogy hova helyeztette őket a magyar béke- és hadikormány. Drága foglyok. A török világban a török fővezér kiadta a rendeletet, hogy tízezren csak Hunyadira vadásszanak s ha elfogják, mióta harc van, ily nemes vadat nem fogtanak — volna. Nemes vadak laknak most Csány László szülőházában.

A foglyoknak bizony sok dolguk nincs. Az ebédeléseken kivül őr kíséretében sétálnak a kertben vagy kártyáznak; olvasnak könyvet, lapot, folyóiratot; levelet Írnak haza s hazulról jött levelet, pakkot bontanak föl; mondja Sergej hadnagy, hogy a részletes igazságot sem a mi lapunkból, sem az övékéből nem lehet megtudni, — ez kedvez nekünk, az kedvez nekik. S a magán levél? Azt megcenzurázzák. A harcok mostani állapotát ismerik, hiszen ismerhetik, de nem hiszik, hogy ez baj rájok nézve; mint minden orosz tiszt, szentül meg vannak győződve, hogy végül ők győznek. Dimitrij ezredes pláné a dolgok elején tel-^ jes nyugodtsággal mondá, hogy a cárnak csak egy szemöldökránsitásába kerül s 10—12 millió katonája áll talpra.— S nos, még mivel foglalkoznak a fogolytisztek? Kártyáznak, olvasnak, sétálnak s biliárdoz- nak, mert a palota nagy csarnoka természetesen rendelkezésökre áll, melyet rendesen délután igénybe is vesznek. Beszélgetve Velők, észrevesszük; hogy a muszka elnevezést nem szeretik. Naponként megkínálják őket teával. S mikor valamely nevezetes nap alkalmával vendégek jönnek a grófi családba, ők is vendégek.

Gróf Batthyány Pál családjáról lévén szó, anélkül, hogy én itt megjegyezném, mindenki tudja már, hogy ennek a családnak a környezetében jó dolga van a Hadifogolynak is, kivált ha az egyúttal müveit úri ember. - N

Természetes dolog, hogy tudja.

Különös! nadrágos embertől hallottam, hogy kritika alá eshetik ez a jó bánásmód az ellenség embereivel szemben. Mintha az udvarias úri bánásmódban benne volna a rokonszenvezés is. Pedig ez nem egy dolog. Aztán azt is megjegyezte az én társalkodóm, hogy édes Istenem! ha Batthyányék- nak az a bővelkedésök s az a szivbéli gazdagságuk az ellenséges foglyok helyett saját magyar sebesültjeinkre irányulnának.

— Hát perszé! Én is azt mondom. Édes Istenem! Csakhogy Gróf Batthyány Pál orsz. képviselő és az ő családja a bővelkedés- nek és szivbéli gazdagságnak jótékony erejét máskor is, máshol is, másra is kiterjesztik — saját akaratjuk szerint. De biztosan most sem betegekkel, sem foglyokkal nem volt szándékuk foglalkozni, talán egyebütt kellett volna a nyarat eltölteniök. Az országos és nemzeti érdeknek azonban engedve, a polgári és hadikormány együttes intézkedése következtében kellett fogadniok ezeket a mostani vendégeket.

S az előzékenység! Hogy miért olyan előzékenyek a foglyokkal, az idegenekkel, az ellenséggel szemben ? Itt már igazán én édes Istenem! Finom stílust szeretnék használni, de azt kell felelni erre, hogy hát azért, hogy a rák a vetésre ne menjen, amint a naiv gyermekekkel szoktak beszélni.

Hát igazán van-é ember, aki a magyar lovagiasságról még nem hallott? Ha nem gyakorolja is, de legalább hírből hallotta azt. Különben ezt mi magyarok egy kissé önzőén lefoglaltuk a magunk számára. Mások is lovagiasak, akik müveitek. Az oroszok is. A levert Lengyelországnak nagy

szabadsághősét, Kosciuskót, a már fogollyá lett Kosciuskót, Csengey Gusztáv költeménye szerint is, igy bocsátja el az orosz cár: „Menj, szabad vagy, Európa legnagyobb vitéze!“ Csak a napokban történt, hogy a Przemyslben orosz hadifogságba jutott magyar tiszteknek visszaadták a kardjukat az oroszok. Naponta olvasok a hírlapokban magyar katonatisztektől Oroszországból küldött leveleket, hogy ott jól bánnak velők, sőt úri módon. (Lehet, hogy nem épen mindenütt mindenki mindenikünkkel. Mert különbözők az emberek. Ott is lehet éretlen gondolkozás, mint ahogy nálunk is van. Exempli gratia.)

Épen most jutott betegen orosz hadifogságba Gróf Batthyány Tamás százados. Kórházban van ott. Mivelhogy hadifogoly, idegen, sőt ellenség: dobják be egyr ólba? engedjék sebeiben elvérezni ? Nem. Ápolják, orvosolják, igyekeznek az egészségét visszaadni. Műveltségéhez és rangjához méltóan bánnak vele. Hiszen ez nemzetközi törvény, Isteni és emberi parancsolat. S gróf Batthyány Tamáson kivül még sok magyar ifjú és magyar ur van most Oroszországban. Ha Dimitrij ezredes urék nem volnának olyan előkelő tagjai az orosz nemzetnek, mint amilyenek, akkor is barátsággal viseltetnénk velők szemben, mert megvárnék, hogy a mi fiainkkal szemben is barátságosau bánjanak ők. De ha egy gyermekünk sem volna viszont Oroszországban: akkor is Isteni és emberi törvény szerint lovagiasak volnánk.

Aminthogy citálok erre példákat a Csány László udvarán kívülről is, különböző terepekről. Apró jelenségek.

A magyar főhadnagy elé megkötözve hoznak katonái egy ellenséges századost. A főhadnagy parancsa: Most oldozzátok föl! Aztán elébe áll, szalutál, bemutatkozik s megkínálja cigarettával. (Szerb harctér.)

Az orosz katonák Magyarországon szanaszét elmennek mezei munkára jó kosztért, de a kötelezettségen túl mindnyájan kapnak dohányt s egy kis bort, pálinkát; némelyik magyar gazda kiviszi őket a hegyre a boros pincébe s rendez számukra egy görbe napot, megvendégeli az — ellenséget. Csakhogy nem ellenség ám. Épen ezt nem értik némelyek.

Németfaluban az orosz fogolymunkások megpillantanak egy csapat magyar katonát. Vivat magyarszky, kezetfognak, összeölelkeznek s a magyar katonák cigarettával kínálják őket. Hiszen ők személyileg nem ellenségek. De ilyen állapotban sehogysem ellenségek.

A íürjei állomáson van egy kis fogadó. Golják János egyszerű, szerény ember a vendéglős, nem járt sem az egyetemeken, sem a katonaiskolába. Átutazik ott 15 orosz katona. Mezei munkára mennek a szomszéd faluba. Golják János üzletember. Sem inge, sem gatyája egyik sem. Megvendégeli őket borral. Á felesége pedig — ez már a szemem előtt történt — egy kosár almát oszt ki közöttük s a végén odaszól a magyar frájternek, az őrnek: „Hát magának magyar! jöjjön, adok magának is.“ Tehát előbb a vendégnek s csak azután a házinak vagy hazainak, a magyar frájternek.

Lám, ez olyan elemi törvény, nem is kell ezt kódexbe Írni. S ha kódexekbe Írták, a népiélekből merítették ki. Ott megvolt s meglesz mindörökké. Goljákné asszony aligha olvasta Madách Embertragédiájának ezt a sorát: Az anya gyámoltalan voltát karolja leghőbben fiának. Nem tanulta a lovagiasság szabályait, mégis tudja. Előbb a gyámoltalanoknak nyújt segélyt az almában s csak azután a frájternek.

Hajh, haj! ki az az ellenség ? A tüzvönal- ban egyenlően fölfegyverkezve ellenség. Le kell vágni, ha lehet. De ha nincs fölfegyverkezve: immár nem ellenség . . .

De mit fecsegek annyit én itt össze-vissza ? A lovagiasságról ? Ennek a szobáját érzi mindenki. Benne van a nép lelkében. Ismeri Goljákné vendéglős asszony is Tudja a törvénybefoglalását minden katona. Ismerik Oroszországban is. Egészen természetes tehát, hogy a magyar főúri családban is