Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-07-15 / 28. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. julius 15. 28. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2‘04 Negyedre K 1'04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak: MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. Zalaegerszeg, 1915 julius 10. A bajban nem kell elcsüggedni; a jólétben nem illik felfuvalkodni. Kitűnő szabálya ez a jó magaviseletnek, az erkölcsös világrendnek s az élet-filosofiának. Életmentő filosofia. Szép is, erkölcsös is, hasznos is. Megkeserüli, aki ezt az elvet, ezt a jó erkölcsi törvényt nem tartja. Csak a hasznosságra és a károsságra nézve hadd mondjak egy pár példát. Van az életben elég. Még a mesék is szólanák erről. Sokan ismerik, de elmondom, jó legalább laptölteléknek. Egyebet úgy sem igen tudunk most Írni. Hát hogy is történt az ugrándozó szarvassal és a csuszó-mászó csigabigával. A csigabiga nem esett kétségbe az ő lassúságán. Javát látta. A szarvas felfuvalkodott az ö gyorsaságán. Kárát látta. Fogadott a gyorsfutó, de büszke szarvas a lassan mászó, de szerény és következetesen kitartó csigabigával: melyik érkezik föl előbb a hegyre. A hetyke gyors szarvas elbizakodottságában sokat ugrált időközben, tizszer is átnyargalta a területet, a tetőre érni majd még ráér az utolsó pillanatban is. A csigabiga hallgatagon csak csuszott-mászott és haladott s tetőre érve győzött, megnyerte a fogadást, mig a szarvas még mindig az oldalakon gőgösködött. A szél és a nap is tettek egyszer fogadást, hogy a köpenyeget melyik tépi le előbb. A szél dicsekedett, ugrált, lármázott, káromkodott és felfuvalkodott . . . s le akarta tépni a köpönyeget a vándorról; de a vándor még jobban magához szorította azt. Az öreg nap csak mosolygott s a nagy hőségben a vándor önként ledobta magáról a köpenyeget. A fogadást mindig az nyerte meg, amelyik nem dicsekedett s nem fuvalkodott föl. Szóval: se ne csüggedj, se ne hivalkodjál. Érvényesül a mi részünkön ez a nagy életmentő filosofia ebben a nagy világháborúban is. így tartjuk jónak; igy kell helyesnek tartanunk; sejtjük, hogy igy is történik; s amennyire megtanulnunk és tudnunk engedik a viszonyok, a gyakorlati tapasztalatok és a híradásoknak sorok közötti olvasása: j tudjuk is némileg, hogy ezt a filosofiát használják a vezetők s ez az egészséges szellem lengi át összes katonaságainkat. Ez a szellem uralkodik különösen az első háborús tényeknek gyakorlati tapasztalatai után. Mert mindig tanul az ember. Mint minden egyéb okos dolgot, ezt a jóerkölcsü, lélektanon alapuló filosofiát is mindig tanulta az ember, mindig tanulja és ezután is mindig tanulni fogja — gyakorlati tapasztalatok után. Denique tudja és használja. Tudja és használja a mi harcoló katonánk is. S ez a fő. Hanem elvégzik a katonák az ők dolgukat nálunk nélkül is. Nekünk inkább a polgári közönségünkkel van dolgunk. S ezt a felvett témát inkább vele szemben kell tárgyalni. Szóljon a lecke neki, hogy a bajban ne essék kétségbe s még el se csüggedjen; a szerencsében pedig ne hivalkodjék föl, sőt még ne is hencegjen. Várjon és bízzék s mindenek fölött legyen szerény. Nem is illenék, hogy a harcolók bőrén dicsekedjék. Evvel aztán talán el is mondottam mindent erről a tárgyról. Hanem azért hozzáfüggesztem még azt, hogy a közönség néminemű jelekből ne is következtessen helytelenül. Példának okáért. A napokban utaztam egy főhadnagygyal. Szabadságra jött haza Kolomeából vagy Kamienká- ból. Miért jött? Hogyan jöhetett? Nem sebesült, egészséges, kitűnő kondícióban és hangulatban. Családi gyász. Meghalt egy — unokatestvére Bpesten, ezelőtt két héttel. Nem kért szabadságot. Nem is akart hazajönni. A generális küldötte majdnem erővel, miután megtudta a halálesetet, hogy itthon vegyen részt az unokatestvéri gyászban. — Kitűnő jel! gondolom és mondom is. Jól állunk. Nem vagyunk megszorulva emberekben. Nagyon örvendettem, — de nem ugrándoztam, mint a büszke szarvas s mint a felfuvalkodott szél urfi. Uton-utfélen láthat hasonló jó jeleket a nagyközönség is bőviben. Városokban és falvakon igen sok derék katonát láthat az ember nehezebb és könnyebb sebesülésekben vagy csupán családi látogotásokban. Mindezekből lehet azt következtetni, hogy katonánk van bővön, kölcsönkérésre nincs szükségünk, jó sorsunk van a harc mezején és hogy a harc mezején lévőkben van elég a bizalomból, ezt lássa, tudja, érezze s az ottlévőkben az ottlévőkkel együtt bízzék, de — ne bizakodjék el, t. i. az itthonlevő közönség. Borbély György, Fángler Imre emlékezetére! Irta: Grünbaum Ernő. Pilsen, 1915 julius 7. Kedves Barátunk! E nagy idők sodró vihara széjjel küldött bennünket a világ minden tájára, nem lehettünk jelen, midőn megváltál környezetedtől, midőn elhagytál bennünket örökre, fogadd tehát a messze idegenből búcsúszavainkat. A bánatnak, a veszteségnek az érzete, továbbá tragikus sorsod miatti könnyek, jajjok — engedd, hogy kitörhessenek, mert ezzel csillapodhat csak fájdalmunk. Megszoktuk, hogy egy-egy jó barátunk itt is, ott is kidől a harcosok sorából, de téged, — ki a világfelfordulás első felében zászlóval kezedben vezetted a győzelmet ünneplő ifjúságot a főváros kőrútjain — könyörtelen, alattomos betegség ragadott el, óriási küzdelem után s nem mehettél hazafias lelked küldő szavára, önként, a nagy feladatra, a háború tüzébe, hogy nemzeties eszméidet fáradhatatlan tetteiddel is hangsúlyozhasd — téged többszörösen fájlalunk. Nem akarunk hinni a hírnek. Mintha csak most is tüzes költeményekkel szitanád az ünneplő közönség hazafiasságát — az iskola emelvényéről — vagy hirdetnéd lelkes eszméidet a műegyetem hallgatóinak, mintha most is valami közérdekű, jótékony cél érdekében szorgoskodnál mosolygó 20 éves fiatalságodban. Isten veled Legkedvesebb Barátunk! Csukaszürkébe öltözött gyermekkori pajtásaid csak igy küldhetik a megrázó hírre a legigazibb, a legmélyebb részvétüket édesanyádnak, szerető hozzátartozóidnak. Ha nem is lehettünk végső búcsúdon s ha nem is dobhattunk rögöt a hazai földből — azért ott vagyunk s ott is leszünk emlékeid felett . . . Nem, nem felejtünk elí Bevésődött emléked szivünkbe, ilyen szavak mellett: „Beata Hungária, quae tőlem tulisti!“ Emlékszel-e még? Emlékszel-e arra; mikor a kakukkszót Hallgattuk az erdőn? Kis fiait várva, vidám dalolással Átrepült a mezőn. — Emlékezem lelkem! Emlékszel-e arra; mikor fehér rózsát Raktál az ölembe? Mikor nefelejcset, koszorúba kötve, Tettél a fejemre. — Emlékezem lelkem! Emlékszel-e arra; mikor hazajöttél, Elmentem elédbe? Csendes zokogással, leborultam újra A Te jó szivedre. — Emlékezem lelkem! Gerencsér Anna.
