Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-07-30 / 31. szám

XV. év Zaliegertiafl, Í9I4, julius 30. 31. siám Slőfisttésl kt: Sjy évre 4 kor. 04 f fél sttí 2 kot. 04 í K»Sy«ár« 1 kor. 04 f •(7M uáa 8 fillér. Hor-vátli Lajos Hirdetéssk dija megegyezés szériát Nyilttér sor* 1 kor Szerkesztőség kiadóvatai: Wlasics-ntcw 8, LENGYELFEEHNCZ BOBBÉi. GTÖHQ y lap . ajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE H&boru. Lapunk hetenként csak egyszer jelenik meg s igy a két megjelenés között levő nagy hirt, a mi nemzetünket legközelebb érintő világeseménynek, a háborúnak nagy hirét olvasóink már olvasták a napi lapokból, sőt ismerhetik a szájról-szájra járó hirekbő!. Tehát csak vázlatos krónikát jegyzek fel. Birodalmunknak háborút kellett kezdenie Szerbiával. Tudói kell, hogy a báborut nem mi akartuk; hanem erős okokat adott reá Szerbia. Okot adott avval, hogy éveken keresztül nem becsülte meg a jó szomszédságot, nem tisztelte a barátságot, hanem sértegette a mi nemzetünket, országunkat és birodalmunkat s arra törekedett, hogy majd tettel is kárositsa. Súlyosbítja az okokat az is, hogy Ferencz Ferdinánd koronaörökösünket és feleségét junius 28-án Szerajevóban szerb összeesküvőknek a tagja ölte meg. Az osztrák-magyar birodalom julius 23-án az ugynjvezett démarsban (jegyzék, szigorú végső levél, ultimátum) szigorú lépést tett az állapot orvoslására, több pontban szigorú feltételeknek szigorú teljesítését követelte julius 25 én délután 6 óráig. A jókedvűek. Irta: Sebők Zsigmond. Valaki bizalmasan megsúgta, hogy a Piroska kezét megkérték. Azt hittem, rám szakad a ház. Lesujtottan támolyogtam Piroskáékhoz, ahová bejárós voltam. A kertbeD találtam Piroskát. — Igaz, hogy megkérték ? — kérdeztem reméay és kétség közt iugadozva. Piroska felém fordította okos, barna arczocskáját és vidám, fekete szemei pajkosan csillogtak. — Ugy van barátom, megkértek. — És maga? Erre már nem felelt. Félrefordult, barna haján kivül csak a fülét láttam s az néznivaló, helyes jószág volt. — Mit felelt? Beleegyezett? Ne kínozzon, beszéljen . . . — Csak nem maradhatok vén leánynak! szólt végre halkan. — Eszerint ... — hebegtem — maga menyasszony ? Mély csend következett egy darabig. Lesütött szemmel, mozdulatlanul álltunk egymás mellett, majd Piroska ismét rám tekintett és kigyuladt arcczal, indulatos hangon ezt kérdezte: — Mért nem kért meg, Józsi, eddig ? Mért Mért nem kér meg most? Mire vár? Szerbia nem adott megnyugtató választ s ennélfogva julius 25 én délután 6 órától kezdve már háborús állapotnak tekinthette mindenki a viszonyt. Követek, konzulok otthagyták helyeiket. A szerbek otthagyták fővárosukat, Belgrádot s délre nyomultak országuk belsejébe s ott tömörítik hadsaregöket. A mi birodalmunkban is megkezdődtek az intézkedések, katonabehivások stb. A teljes forma kedvéért azonban 28-án, Ferencz József királyunk és osztrák császár a külügyminiszter utján egy pár rövid mondattal a szokásos hadüzenetet is megtette. Igazában tehát ettől az időtől van a háborús állapot. A tartalékosok vonulnak ezredeikhez, a vasúti állomásokon kinek a felesége, kinek az anyja sir, de a fiuk férfiasan, bizalommal mennek s az intelligensebb elemek vigan da'olva, sőt sóvárogva, mert tudják, hogy a becsületért s a hazáért barczolnak, mint a Petőfi székelyei, akik „virágot tűznek kalapjaik mellé s dalolnak a barcz mezején." A király őfelsége szép szózatot is intézett népeihez, bízva hüségökben és erejökben. A magyar kormány szintén hatalmas kiáltványt bocsátott ki a nemzethez, a hazában lakó összes népekhez, minden rendüekhez és ranguakhoz vallás és nyelvkülönbség nélkül, felszólítva, hogy polgári és hazafiúi kötelességét mindenki a legnagyobb odaadással teljesítse békében és háborúban, mert a kormány megvédelmezi és megjutalmazza a nemzetnek hűséges tagjait, de tudtul adja, hogy egyúttal elég ereje s hatalma van arra is, hogy az elpártolókat, hazaárulókat összemorzsolja. Ez igazságos háború iránt óriási nagy a lelkesedés országszerte. Budapesten az ország fővárosában ezerenként, tizezerenként tartja a nép a fölvonulásokat éjjel-nappal a Himnusz, a Kossuth-nóta s a Rákóczi induló hangjainál, közbe közbe beszédeket tartva. Zalaegerszegen épen ugy. Dr. Bálás Béla főispán szintén beszédet tartott a lelkesült népnek. Lélekemelő mozzanat részünkről ebben a háborúban az, hogy az országunkban egy sziv, egy lélek, egy akarat mindenki a gyerektől a királyig: nincs párt, nincs vallás, nincs rendi különbség. Természetesen egy a mi nemzetünk Ausztria népeivel is. Sőt egyezik velők egész Európának a gondolkodása is, ahol az anarchikus emberöléseket elitélik. Megnyugtató tudat, hogy a becsületért, a hazáért harczolunk. Megnyugtató, hogy vitéz katonáink vannak; hogy az osztrák magyar hadseregnek Németország hadseregével együtt a legfegyelmezettebb katonái vannak Európában, — s a magyar katonának a vitézségéről akik eddig nem hallottak, talán meglátják ezután. Olvasóközönségünknek ez alkalammal nincs Az utolsó szavakat már csaknem sirva mondotta. Hangja remegett. Elfuladt a szavam a boldogságtól dadogtam : - Megkérem! Még ma. Eddig is megtettem volna, ha merem. Hazarohantam és feketébe vágtam magamat. Útközben néhány frázist morzsolgattam, amelyekkel bevezetem majd a nagy lépést: eközben azonban mind hátározoltabban éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Minél közelebb értem a házhoz, annál jobban fogyott a bátorságom. Mikor benyitottam Piroskc apjához, aki ügyvéd, alig áltam már a lábamon. A papa az íróasztalnál ült, izgatottan szántott szántott egy recsegő tollal a kék papírlapon. Kétszer jónapot kívántam és háromszor köhintettem amig észrevett. Szervusz öcsémuram! — szólt föltekintve az Írásról. — Ülj le. Mi/el szolgálhatok? Életbevágó lépés vezérelt kedves bátyámhoz, akit ugy ismerek, mint boldogult apám legjobb barátját . . . kezdtem ünnepies hangoD, melyet azonban szinte elfojtott izgatottságom. A roppant kalamáris körül veszett tánczott jártak a vaskos tolszárak és a patriárkális ludtollak. — Életbevágó lépés i — kérdezte sajátságos merev hangon. — Szép. Hát kit akarsz bepörölni. A váratlan fordulat egészen kizökkentett a sodromból. — Pörölni? — hebegtem. — Senkit. Leendő apó-om azzal a félig könyörgő, félig emberevő tekintettel nézett rám, amely azoknak a sajátsága, akikben nagyon dolgozik valami elfojtott düh. — Hát akkor mit akarsz velem édes, kedves öcsém ? — Családi ügyben jövök . . . Be sem fejezhettem a mondatot, közbevágott: — Családi ügy? Hát rám tartoznak a családi ügyek ? Hát van nekem a családi ügyeimbe beleszólásom ? — De ez az ügy mindenesetre bátyámra tartozik. Erre fölkelt és részvéttel nézett rám. — Öcsém, te még fiatal vagy, te ehhez még nem értesz. Ha családi ügyekről akarsz beszélni, eredj a feleségemhez. Nekem semmi közöm a családi ügyekhez. És . . . beszélhetek most vele ? — Igen, óh igen, kedves öcsém. Most éppen jó kedve van ! Jó kedve ? No, ez szépen biztat. Elszontyolodva fordultam ki a szobából s leballagtam a kertbe. A padon már várt Piroska, akit elrémített gyászos ábrázatom és szememre húzott kalapom. — Nos ? Igen ? — kérdezte. • - Nem !