Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-07-02 / 27. szám

XV. év, Zalaegerszeg, 1914* julius 2. 27. szám « .ttórf ir : 5 7 4 Kor. 04 f - f-s 2 kor 04 f ÍU1 kor. 04 f ?iásí 8 üklér. BeorjEeszti Hirdetésik diji megegyezés szériái Nyilttifr sora 1 kor Szerkesztősé" kiadóvatai : Wl&sics ütc-a 8. F LENGYEL PBKENOT; X B O E 3 É) L Y C3- ~S

r~ Ö H G S* !ap aidonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Nyári szabadság. Az iskolai vizsgálatok véget értek. A tanulásra fogott városi gyermek, akinek egészséges fejlődéséhez jó levegő kellene, ki vágyik a szabadba, ahol nincs goromba házmester, ki a játékos gyermeket leintse. Ez a körülmény és hozzá még az is, hogy az iroda zárt fala között senyvedő hivatalnoknak is ha csak egy kicsikét ápolni akarja egészségét, gyakorolnia kell Reousseou jelszavát : „Vissza a természethez!" A petyhüdt, a sápadt, a ránczos arczu hivatalnokkal csodát tesz egy hat hetes nyári szabadság! A megfakult arczra az élet rózsája helyezkedik el, a szellemi taposó malomban folyó munka is jobb, gyorsabb és lendületesebb lesz. Ne sajnáljátok, ha a Budapest környéki faluk megtelnek az élet minden vágyával lelkesedő, a természet szabadságát élvező hivatalnoksereggel, hiszen mellesleg mondva nagy jelentőségű közigazgatási kérdés, hogy a tisztviselő pihenését hol tölti és hogy restaurálja egészségét. Nem is sajnáljuk mi, hogy a hazai fürdők megtelnek vakácziózó családapákkal, családanyákkal, a Balatonmente a sekély vizben Jubiczkoló gyermeksereggel, hanem sajnáljuk azt, amikor a nyári vakáczióra összegyűjtött, összehitelezett milliók nem itthon, hanem külföldön költetnek el. Tehát mégis kilyukadunk a hazai fürdőpártolás örökéletű nyári thémájára. Szinte resteljük egy kissé. Mert felette elnyűtt théma ez már és hiába hányjuk a borsót a falra. Akármilyen meleg felhívást intéz a közönséghez a hirlapiró, hogy maradjon itthon és pártolja a maga csodavizeit, csodahelveit, — a nóta vége az, hogy maradnak ezek a csodavizek, csodahelyek közönség nélkül és a jelszó Kossuth Lajos nagy hazánkfiának más vonatkozásban mondott közgazdasági jelszava: Tengerre magyar! Meg aztán Svájcz se kutya. A berni, a genfi, a luserni, a viervalstetteni tó özönével gyűjti össze a magyarságot, Budapestet és a vidéket egyaránt. A ki itthon és hazai fürdőt látogat, az rendesen megfogadja, hogy többé ezt nem cselekszi. A magyar fürdő hatnyolcz hétre rendezkedik be, közönsége is kevesebb, mint a mennyi kellene, evégből azokat a szerencsétleneket, akik lépen ragadnak, egyben alaposan kifosztja. Régi és örökös panasz. És ha a hazafiság égő oltárán a magyar sajtó megpendíti a hazai fürdők felkarolása igaz ügyét, tagadhatatlanul a kérdésnek mindkét oldalát tartozik meghánynivetni. A fürdő pártolás nélkül marad a régi Hamupipőke. Nem tud a korral lépést tartani és nem tudja a közönség igényeit kielégíteni. Az üzleti vállalkozás merész koczkázatokba, nagyobb tőkét igénylő imvesztic/.ióbba nem mehet bele, ha nincsen semmi bázisa arra, hogy a befektetett tőke miként fog jövedelmezni ? Viszont a közönség se mehet olyan helyre a puszta hazai fürdőpártolás lelkes ihletében, ahol fából épült vendégszobák, tengeri füvei bélelt ágjnemük, évtizedes szarvasmarhák fiiéi ('•s roszböfjei várják. A közönség kellemes pihenőhelyet, jó ellátást, tisztaságot és némi szórakozást kiván, ezt pedig a BikkfalQredek és egyéb ózondus helyek éppenséggel nem nyújtják. De nyújtanak annji kellemetlenséget és oly borsos heti számlákat, hogy ettől minden hazafias érzés ellenére meg kell szaladni. Igy van az, hogy a mi természetadta pazar gyönyörűségeink a magyar nemtörődés és üzleti tehetetlenség következtében a régi kis közönségnek maradnak, nem fejlődnek, vagy éppenséggel vissza fejlődnek. Csak amit a természet pazar kézzel ad, az a vonzó, amit az ember íukar kézzel hozzá tapaszt, a fürdői árak merész csoportosításával az csupa gyötrelem, méreg és kellemetlenkedés. Nagyrészben a mi klimánk is lehetetlenné teszi fürdőink kifejlesztését. Való igaz, hogy hat nyolcz heti szezonért nagy költségeketa vállalkozás nem bir el. Más a tengermelléke, ahol kevés időt leszámítva, egész esztendőre jut fürdőző közönség, itt aztán olyan tőke verseng minden szépnek, jónak Cs kellemesnek elővarázsolására, hogy csoda. Ebben a helyzetben nagyon nehéz amellett Kardoskodni, hogy annyiszor csalódott fürdőzőket újra a magyar tájak felkeresésére lelkesítsünk. Hozzájárul még a divat is a hiúsággal erősen vegyítve. Bizony pukkasztóbb dolog az, ha a téli zsurokon a tanácsosné, ő nagysága eldicsekedhet vele, hogy ő Nordeneyban nyaralt, nem pedig Kajászó-Lottyon. Azért a kérdést csak hagyjuk nyitva; ki-ki oda megy, ahova a szive vágya vonza. Magára a társadalomra szocziális szempontból az a Hal a magyar szóról. Gyászba' van a magyarság ma, gyászba', Azt se tudja: van e még hszája. Üti-veri a sors, égi, földi. Sir jak e hát én is mint a többi ? Mondjam e, hogy nincs hős katonája S ha ki van is, egymást üti• vágja ? Hogy a vérünk két fej kesely issza S még a „jaj"-t is tiltó láncz szoritja? Nem siratom én még el hazámat! Sirokat itt mind hiába ásnak, Hol gyökere él a magyar szónak S a világon legszebben dalolnak. S földkerekén akár merre járhatsz, Gyönyörűbb, szebb igét sem találhatsz S ha van szózat fönn a mennyországba', Ott is csak a magyar ige járja. He jaj, Isten! Ennek a szép nyelvnek Papjai ma vei* mit müveinek?! Törik zúzzák, e lesürik- csavarják S hogy ez igy jó: hitetni akarják. Büntesd Uram, s ne könyörülj rajta, Ki még ezt a gyilkos hitet vallja! Tégy kegyetlen béklyót ajakára; Ne ölthesse nyelvét az anyjára ! S ne engedd, hogy sirassam hazámat! Ne lehessen örök itt a bánat, Ahol égi része van a szónak S a világon legszebben dalolnak. JÉKEY ALADÁR. A szomorú márvány. Iiia: PÉTERFI TAMÁS. Rodin a francziák legnagyobb élö képfaragómestere mosolyogva jár-kel műtermében és nem a műremekek nézése készteti mosolygásra a nagy mestert, hanem a mellékteremben dolgozó kisegítője, az a humoros székely szobrász, aki külföldi tanulmányútján szerencsés volt bejutni a franczia nagy mesterhez. Három hónap alatt megtanult beszélni franczia nyelven és eredeti góbéságain a mester nap-nap után mulat. Most épen a kacskaringós góbé észjárást magyarázta el a mesternek, ami már a kis góbékban születésükkor benne van. Elmondotta, hogy két agyafúrt kis góbé vándorútra készült és csak azon akadtak meg, hogy a vándorlás alatt, ha együtt hálnak és lehúzzák a csizmákat, akkor összecserélik a lábbeliket. Ezen tanakodtak és el sem indultak, amig ki nem találták, hogy legjobb lesz a csizmák talpára rávésni a nevek kezdő betűit, akkor miudeu rendben lesz. Igaz, hogy a legelső nap alatt már a lábukra folyt a kirótt csizmatalpokon a sáros viz, de azért mégis nagyszerű vala a találmány, mert a csizmákat nem cserélhették el. Hát ilyen az a hires góbé észjárás . . . Rodin mester még soká mosolygott a derék székely szobrász góbéságain, hanem a negyedik hónap elején egyszerre szomorú lett az arcza, mikor kijött Csajkás Józseftől, a mindig jókedvű székely szobrásztól, kinek közvetlen a nagy műterem mellett adott munkát a mester. Szomorúan járt fel és alá a műtermében, majd