Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-06-11 / 24. szám

1914. április 23. MAGYAR PAIZS 11 lélek. Öt elegáns, szmokkiugos pinczér malmoz, részben kibiczel, az egyik asztalnál. Panaszkodnak, hogy soha sem jön senki az üzletbe. Persze, mert más sem veszi komolyan, künn, a háztornyök alkotta utczában a — csárdát, a Belvárosban. A belvárosi csárdának e halálos csendje eszünkbe juttatja Petőfi csapiárjának feleségét, akiről igy énekel a költő : Ö sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. Ugy látszik : a kereset a belvárosi csárdában is megcsökkent. Kinek is irják hát föl a falra, egy csárdába épen nem való ezeket a figyelmeztetéseket : »énekelni tilos. A padlóra köpni tilos.« Fráter Loránd, vén betyárjának, ebben a csárdában, ugy látszik, nem volna szabad egyre ordítani, fokosát forgatni. Dehogy volna neki kedve e sok tilalom között száz szál gyertyát, száz itce bort ide hordatni az asztalra. Szerencse, hogy a szakálas Mózsi zsidó is festve van, mert máskép hogyan esnék neki a pipálás-köpködés nélkül. Amint a sok érdekesség között ide-oda jártatjuk a tekintetünket: a falon ékes betűkkel irt költeményt pillantunk meg. Valami iróféle ember teremthette. Igy szól az utolsó strófája : Azt a ki e csárdát Ide építette, Az Isten jókedvvel Nekünk teremtette. ArauyuDk, örömünk Legyen gondja bére, Szálljon ezer áldás Minden vendégére. Amint a siri csendben nézem a malmozó pinczéreket: egy gondolatot juttat eszembe ennek a belvárosi csárdának néprajzi érzékkel megáldott tervezője, a falak piktora és költője. Ha Budapesten van Ostende, Palermo, Míramare, Abbáziá, Yldiz, Velencze kávéház, miért nincs például Hortobágy, Alföld, Kárpát, Erdély, Kecskemét kávéház. Már tudniillik körúton, előkelő főúton levő neves kávéház, mely nem külföldi fürdőknek, városoknak, vidékeknek csinál, a magyarok között, olcsó reklámot. Itt, a félreeső Havas-utczában, a legmélyebb ismeretlenségben elrejtett belvárosi csárdában, kifejezésre juttatott gondolatot miért nem viszik ki nagy kávéházaink és vendéglőink világába ? Milyen kedves dolog lenne egy Hortobágy kávéház, a melynek falán nem nemzetközi sablonok, értelmetlen, ostoba czikornyák, ízlésrontó tarka zagyvaságok kiabálnak, hanem a melyről a magyar rónáknak képei szólnának le a budapesti és a külföldi látogatóhoz. Milyen érdekessé tenné az a budapesti kávéházat, ha faláról Erdély bérczei tekintenének le reánk, vagy a felföld hegyeinek csudálatos panorámáját hirdetné neves költők eredeti soraival. Mily bölcs dolog lenne, ha a kávéházak, éttermek bútorzataiban megelevenítenék, feltámasztanák a magyar népies művészetnek az egész világoj páratlan, eredeti motívumait, ugy, amiként azt a belvárosi csárdában tették. Milyen szép lenne, ha a Balaton kávéházban a hullámzó Balaton képeit, Badacsony, Csobáncz, Szigliget, Tihany képeit ismernök meg. Ez a kis belvárosi csárda egy hatalmas mozgalomnak lehet a megindítója. A berendező vállalatok hazafias kötelessége, hogy nyilvános helyeinkben magyar világot, magyar szint, magyar életet teremtsenek; ott minden tárgy figyelmeztesse a látogatót arra, hogy magyar talajon jár, s hogy ennek a nemzetnek ősereje egymaga is megadja azokat a díszítési formákat, a melyek eredetivé tehetik a magyarok szép fővárosának helyiségeit. Ilyeneket gondoltam, mikor egymagam néztem , a malmozó pinczéreket és egymagamnak lelkét vidították a mindenünnen felém mosolygó piros tulipánok. * Néhány nap múlva be akartam térni ismét a csárdába, de az ajtón ez a fölirás fogadott: Zárva. Az ablakokat be spaletázták, a villámos lámpák sora kialudt végkép az aranyos felírás fölött. A csárda megbukott, a szép gondolat nem hatotta meg a Belvárosnak egyébként is szolid közönségét. Mikor a sötéten rám meredő ablakát láttam, azt kérdeztem : miére kell annyi sok magyaros gondolatnak ilyen csendesen elszenderednie. Sági János. Temetik a magyarságot. Népek ritkán halnak meg egy napon, azoknak haldoklása néha egy század. Négyszáz éve haldoklik a magyar. Nem tart már sokáig. Amije volt elpusztult lassan. Ősi virtusa, mely elsőnek tette hadban, ma már nincsen sohol. Elsatnyult. Még katona sorba sem válik be. Végvára keletnek: Erdély, idegen kézre került. Lassan észrevétlenül belopta magát az ellenfél és mindig volt, aki segített ebben. Zengzetes nyelve, mely első volt a földnek e részén, ma utolsó — hazája határain belül is. Levert szolganépek, akiket testvérül fogadott, akiknek létét védte, ma szabadabbak nálánál. A török elől gyáván futó népeknek menhelyet adottt legjobb földjén, a sovány bitangok itt híztak meg s a jóllakott gőg ma a vendéglátó házigazdát veri ki hajlékából. Ma ur mi felettünk az idegen. Szomorú krónikát irok. Nehezen hal meg ez a nemzet, de meg kell halnia. A szomszéd népek már ássák a gödröt, amelybe sirbaszáll. De nehezen hal meg. Évszázados haláltusája közben néha feltápászkodik, uj erőre kap, hogy annál jobban összeroskadjon ismét. A diadalmas felzudulás csak halálhörgés. Évszázadok óta csak a múlton él. Örökké temetkezik, mintha szokni akarna hozzá. Nemzeti hőseit újból temeti. Eltemette Rákóczit is újból, de — szive nélkül. Hiába keressük, azt a szivet, nem leljük meg soha. Minek is? Az élőt megtagadta a nemzete, halott poiában engedte meggyalázni. Most zarándok útra készül a sgivéhez. Hová? Még volt egy név, mely fogalommá nőtt. Ebben az egy névben élt a nemzet. Ezt a nevet is eltemettük. Eltemettük másodszor. Elhívta innen egy csontváz ujja, amely csontváznak a lába mellett volt a koponyája. A vérpadra hurczolt pap. Kinyúlt a föld aló), hogy elhívja az élőt. Csak a szellem ujja volt, öt magát hiába keressük, akárcsak a Rákóczi szivét. E név után zokog egy hét óta minden harang országszerte. Temetjük a magyarságot. Szomorú krónika ez nagyon. Nehezen hal meg ez a nemzet, de meg kell halnia. Rettenetes haláltusát fog vivni. Őrületes küzködésben maga vájja ki a szemét, talán, hogy ne lássa végzetét, — maga tépi ki a nyelvét, talán, hogy véghörgése ne legyen oly hangos. Ereklyéit nem találja, nincs is, akire hagyná. Diszét önmaga tépi le magáról. S a halottak hívogatják. Nem érdemes itt élni. Temetkezzünk! (Ezt a keserű fájdalmat tolmácsoló czikket a Budai Naplóból vettük át, melynek J. Virág Béla a szerkesztője. Martinovics vértanuék kiásatása és eltemetése alkalmával irták. Sz.) Heti hirek Helyiek. A hazafiatlan Szekíü könyv ellen s II. Rákóczi Ferencz mellett felemelkedik a diákok ifjú szivének is az érzelme. A zalaegerszegi diákok, miután már érettségit tettel; volt, s lakomára gyűltek, szóba hozták egymás között nagy Rákóczit s küldtek 4 korona 70 fillért a Magyar ország szerkesztőségébe Rákóczi Ferenczneiv lenbdö szobiára. Gyűjtsünk a Csány szoborral Grünbaum Ernő a gimnáziumot végzettek bankettjén gyűjtötte Zalaegerszeg . . . 10 K — f. Érettségi után Zalaegerszeg 4 K 70 f. A felső kereskedelmi iskolának ezelőtt tiz évvel végzett növendékei tiz éves találkozójukon (Fangler F.) Zalaegerszeg 20 K — f. Mai gyűjtésünk 34 K 70 f. Hozzáadva a múltkori (39670 K 99 f) összeghez A Magyar Paiz3 gyűjtése máig 39705 K 69 fill. Óriási falragaszok hirdetik, hogy ezen a vasárnapon tartják meg a lovardában azt a nagy népünnepélyt, mely a Zalaegerszegi TüdőbetegGondozó Egyesület alapítására szolgál. Erről irtunk már méltató sorokat a mullkor. Újra felhívjuk a közönség figyelmét erre a mulatságos ünnepre s különösen ennek komoly czéljára. Az ünnepély főrendezője Dr. Bálás Béla főispánné Őméltósága. Lesz térzene, délután kocsikorzó, délután 2 órakor kezdődik a bucsuvásár, a sátrakban szép hölgyek árusítanak ezerféle dolgot, továbbá szépségverseny és vőlegény sorsolás, de Hantke Pubit és Wittek Zotyit, amint a falragasz mondja, kizárják a versenyből ... A belépő 40 fillér, gyermekeknek 20 fillér, katonáknak 10 fillér. -- Ha szép idő lesz, ott lesz az egész város. k május 14 én tartandó „Népünnepély" rendezősége értesiti azokat a szülőket, kiknek leányai az elárusításnál közreműködnek, hogy a felügyeletet azok teljesitik, akiknek sátraikba a leánykák beosztatnak. Egyúttal a rendezőség azzal a kérelemmel fordul a közönséghez, hogy kegyes ajándékait, bármily csekély legyen az (pénzben, természetben) szíveskedjék junius 13-áig legkésőbb a főispánné Őméltóságának a lakására küldeni. Feszty Árpád nagy festőművészünk meghalt junius 6-án Lovráuában 57 éves korában. Czukorbetegsége és vesebántalma volt az utóbbi években. Szomorúan írjuk az ilyen híreket, melyek egy egy nagy emberünk elveszéséről szólanak. Feszty Árpád ujságczíkkeket is szokott írni, különösen a Magyarországba, s e téren is ragyogtatta magyar lelkének a fényét. Dicsekedve említhetjük fel, hogy a Magyar Paizszsal is ismeretségben volt s a Magyar Paizsnak itt-ott némely művészeti és izlési dolgokkal kapcsolatos czíkkét helyesléssel és dicsérettel emlitgette. Az általános gyászhoz tehát tőlünk közvetlen részvét is jáiul. Uj, hasznos intézkedést tett Dr. Korbai Károly polgármester ezen a héten rendőrkapitányi helyettesítésében. Szóvá tettük a múltkor a templom előtti aszfalt járdákon levő állongálásoknak ízléstelen és veszedelmes voltát. A rendőri hivatal, a szabadságon levő Zilahit helyettesítő polgármester intézkedéséből, eltiltja most a napszámosoknak, munkakeresőknek nemcsak a járdákon való állongálást, hanem a templom s Arany Bárány közötti tartózkodást is, hanem ehelyett a Deák-tért jelöli ki számokra. Helyes, rendes intézkedés ez. Ámbár, hogy még nem teljes. Legalább fokozatosan, okkal-móddal kikeli vinni azt is, hogy a vasárnapi nagy közönség se álldogáljon a járdákon. Elég szélesek ott az utczák. Álldogáljanak ott. A járdán járni szokás, söt járni kell. A rajzkiállitást, még pedig a gimnáziumi diákoknak a rajzkiállitását figyelmébe ajánljuk a közönségnek. Buzditólag hat a törekvő ifjúságra, tanul belőle a közönségnek egy része, s mindenekfölött érdeklődhetnek a szülők, hozzátartozók. A megtekintést azért is ajánljuk rokonszenvesen, mert a diákoknak a rajztanárjok Göbel Árpád festő, a rajzban és festészetben egyaránt igen jó irányú iskolát ad az ifjúságnak.