Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-06-11 / 24. szám

2 M A G Y \ R PA I Z S 191.4. junius 11. Csárda a — Belvárosban. Budapest, 191i. A magyar romantikának egyik legkedvesebb rekvizituma: a csárda, a népdal-iróknak, testüknek, zeneköltöknek ez a kedves témája, melyet a magyar tájak szépszavu poétája : Petőfi Sándor is több dalára méltatott. A Kutyapakaró csárdáról irt költeménye költészetének egyik legszebb gyöngye. A csárda szó a külföld irodalmában is otthonos. A jó franczia irók gyakran leírják, hogy a magyar grófüő a czigánnyal miként tánczol a gatyáuak nevezett vendégfogadóban, s miként villogtatja kezében a csárdát, mikor már jóllakott goulach sal. A csárda is, mint annyi sok magyar etnográfiái dolog, nemsokára a múlté lesz. A végtelen alföldi rónák közepén, az emberzajtól távol elhagyatva álló csárdákat vagy a Dunáulul országutjai mellett, a községektől távol lévő csárdákat földig lehordja a czivilizáczió áramlata. Ma már vasutak szelik keresztül kasul az országot. Nem kell ma már napokig, hetekig tartó utakat szekéren megtenni. Nem kellenek a csárdák künn: a szabad térségeken, az utasok stácziójaiként. Az utas ma már a vasúti restaurácziók modern helyiségeiben pihen meg. A csárdák pusztulását a közigazgatási hatóságok is siettették, melyek a községen kivül nem tűrnek meg csárdát, vendégfogadót, a melyekben olyan nehezen ellenőrizhették a szegénylegények cziklusait, az orgazdaságokat, a fokosokkal, kisfejszékkel vivott véres csatákat. A csárdák bevonultak a ialvakba, ahol a nevük már vendéglő, sőt: étterem, (sót: »Restó.« Sz.) A kármentőből söntés, lett a lóca helyeit szépen hajlított Thonet-széken politizálnak a falu csendes lakói. Az Alföld óriási kupolája alatt, csillagtalan sötét éjjelen, a csárda ablakából kiszűrődő pisla fény nem hívogatja ma már az útját tévesztett vásári népet, nem kinál menedéket a zaklatott betyárnak, nem hívogatja a nyomozó pandúrt és lovas zsandárt. Ma már azt hihettük, hogy nyelvünkben elhalványul a csárda jelentősége és kiveszik nyelvünkből ez a zamatos, zengzetes magyar szó, mint idők multával annyi más. Faluhelyen a korcsmárosnak derogálna, ha üzletét csárdának neveznék. Mit tegyen tehát a szegény csárda ? Kénytelen ez is Budapestre menekülni, mint annyi sok száműzött vidéki exisztenczia . . . A csendes Belváros szük sikátorai között, a mi napában egy uj jelenség keltette fel a járókelők figyelmét. Az egyik erkélyes, háromemeletes ház falán, hosszú, elegáns üvegtáblán, hatalmas arany betűkkel ragyog e felírás : Belvárosi Csárda. A tábla fölött elfektetett villámos lámpák hosszú sora hinti a fényt a betűkre és fokozza a hatást a rideg kötömeg között Petőfi Sándor igy énekelt a Kutyakaparó-ról : kiteni e reményteljes szép képet ... De még jobban sajnálom a felébredést. * * Eszembe jut, itt a távolban édes hazánk mostani helyzete, amelynek elvesztésén rosz gyermekei olyan nagyon igyeneznek. Habár erősen bízom a jövő képének viharedzett fáiban, vagyis az édes anyát forrón szerető fiukban, akik szembe szállanak a viharral és elhárítják azt a veszedelmét amely beteggé teszi a szülőt. De bizom benned is, hogy a szülőjét szerető ifjak között ott léssz és a vihar leküzdésében segédkezel. Akkor cserébe kapod érte azt, ami titán már egy éve, hogy esedezel. Jutalmul oda adom lelkemet egészen, azt a lelket, amely röptében csakis a magasba szárnyal, amely olyan edzett, hogy, semmilyen körülmények között sem bukik el soha . . . Jaczkovics Mikiómé. És a milyen maga ez a csárda, Olyau a vidéke, Köiülötte a homokbuczkáknak Se hossza, se vége. E belvárosi csárda körül azonban a háromnégy emeletes bérkaszárnyáknak se hossza, se vége. Petőfi csárdája körül gyalogbodzák hozzák kedvtelenül a gyümölcsüket, a budapesti csárda körül angol és franczia női divattermek, Jur. et pol. dr. ügyvédek irodái hozzák, a rossz közgazdasági viszonyok között, kedvetlenül gyümölcseiket. Petőfi csárdájának »pózna végén abroncs a czégére«, a belvárosi csárda ajtaja fölött Auerharisnyás gázlámpa helyettesíti a régi csárdáknak csavaros gyaluszijácsból vagy kelkáposztából összekötött bokrétáját. Hej, pedig a Havas-utcába is tér be szellő a Duna felől. Ez a szellő itt is összeveszhetne a czégérrol, ez itt is lengedezhetne olyan busán, mint az akasztott ember. Csárda a belvárosban ! . . . Megállunk előtte s a pesti ember czinizmusával, gúnyos mosollyal mondjuk magunkban : szépen lehet ez csárda! Itt, a finom csipke-függönyökkel fehér ablakok ezrei között. Ugy tudjuk Petőfiből, hogy az igazi csárdának Ablaka csík egy van : és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele. Ennek a pesti esárdának azonban tiz ablaka is van, ennek a pesti csárdának emelete is van, mert hisz az ékes föliratok mondják, hogy: Ebéd az emeleti étteremben K 1'50, a szuterénben pedig K 1.* Dehogy van itt kalendáriomIevele, csikókkal ékes, finom vászonfűggónyökön szűrődik az utczára a temérdek fény. Nézzünk be már csak a kuriózum kedvéért is a pesti csárdába. Előre sejtjük, hogy aligha áll itt a költő verse: Fejét egyik vállára bocsátá — A pufók kemence, — Redők gyanánt tisztes agg homloka — Meg van repedezve. Amint beérünk : valóban nem pufók kemenczét, hanem csavaros menetben sorakozó légfütö csöveket pillantuk meg. Valami modern költő bátran nézhetné ezeket is redőknek a fal arczán, mert valóban : redöznek rajta. Most még csak az előszobában vagyunk, ahol kézfejek mutatják, merre kell menni a söntésbe és merre az emeleti étterembe. Hej, ha ez a csárda az alföldön volna, most duhaj bojtárok fokossal löknék be az ajtaját, s hetykén csapnák be maguk után. Nekünk azonban szép kis fémlemezre rá van irva a figyelmeztetés : Ne tessék betenni, magától záródik. Mikor belépünk az ivóba, a gúnyos mosoly meghal az ajkunkon, és egyszerre komolyan vesszük a csárdát, a bel városban. Kék fenyőfa-asztalok, székek, lóczák vidítják föl a lelküuket. A bútorokról tulipánbokrok virítanak. Hohó, hiszen itt csakugyan a régi tulipán-bútoros csárda levegője honol. Noha künn Haggenmacher-sört kínálnak a reklámtáblák, mi bort kérünk, mert ki az ördög ivott valamikor csárdában árpalét ? Egy fiatal csaposlegény hozza a bort. Picos csikós kanavász ingének ujja föl van tűrve, erős izmai kidomborodnak. Valamelyik alföldi pásztoremher unokája lehet, akit a legelöket faló eke már beszorított a főváros házrengetege közé. A karczosnak nevezett budapesti ital peremetlen szájú, hosszú nyakú üvegben kerül az asztalra. Régente fütyülő volt a neve ennek a sajátságos primitív üvegfajtának. Alakja, ugylátszik, nem vész el. Az Alföldön kihalt, de ime tovább élteti a belvárosi csárda. Az üveg vállától a talpáig nemzetiszínű szalagot festett a minden bizonnyal cseh gyárosa. Képzeletünk visszaszáll a régi csárdák világába, eszünkbe jut Fráter Lóránt dala, a mely a csárdát énekli meg. Eszünkbe jut a ragyás falu * Legalább a magyarnyelv maradt volna meg, hogy: 1 korom, a ne lett volna ebből is : korona 1. csárda, melynek tört ablakán süvít a szél, s a benne ievó lámpa, hosszú drótján meg-meg inog s füstös már a lángja. A belvárosi csárda menyezetén azonban pompás villámos lámpák pergetik le a pazar fényt. A mestergerenda helyett a légfűtő csövek húzódnak a mennyezethez közel. Dehogy látunk itt a padba vágott kanászfejszéket, a búbos kályhán akasztott juhász-kampókat, karikás ostorokat. Van azonban helyettük igen becsületes magyarsággal elnevezett Ételsor, melynek szerény két oldala szegedi gulyás csirkét, marhatokányt, füstölt kolbászt, egri bikavért, alföldi karczost kinál. Nem lennénk azonban a Belvárosban, ha az ételsor filéevel, Kuglerrel, Grement rosée-vel nem akarná az Ínyünket csiklandozni. Az ivónak azt a részét, a melyet a magyar népi nyelv: kármentő névvel illet, a Belvárosban söntésnek mondják. Ezt nem lécz-falazat, hanem flursavval czifrára maratott üvegfal választja el tőlünk. Lelki szemünk előtt megjelennek régi magyar festőknek képei, melyek Petőfi Sándort a csárdában ábrázolják, vagy a melyeken csikósok, juhászok verekednek és forgatják a levegőben a csillogó fokost, a villogó kést. A kármentő rácsai mögül pedig a hosszú szakálu vörös zsidó néz ki megrémült arcczal. Milyen kár, hogy nem restaurálták itt vissza a belvárosban a régi léczes kármentőt . . . Nézzünk fel most már a csárda emeletére. Amint belépünk : látjuk ám már a léczes kármentőt, s a gondolatoknak milyen különösen találkozása : a léczek mögül csakugyan a hosszúszakállas, zsidó korcsmáros megfestett alakját látjuk, de nem megrémülve, hanem amint hosszú pohárból vörös bort pityizálgat és szeretettel vonja magához hosszúszárú pipáját. Amint tovább nézegetünk a teremben, teljesen elszáll belőlünk az a rosszmájú guny, a melyet künn, a gránitkoczkákon állva, a háromemeletes kötömeg felé röpítettünk azért, mert ez csárdáról mert beszélni a belvárosban. E teremben már megtaláljuk a csárda ősi berendezését. A polczokon csutorák gömbölyödnek. A kármentő faláról kobaktökhébér, fekete és sárga kukoriczafejek lógnak le. Az ablakmélyedésekben veszprémi tarisznyák, karikás ostorok, aratókorsók hevernek. A falak mellett kukoriczaháncsból font üléssel, sarok padok nyújtóznak. Milyen érdekes ez : k-ukoriczaháncs-ülések a belváros szivében! Mindez azonban semmi. A csoda az, hogy a falak burkolata, a székek támlája, tele van nevetgélő, tarkaszinü tulipánbokorral, melynek hajladozó ágain bus gerliczék turbékolnak. A székek hátába szivalaku lyukakat fürészeltek. A magyar motívumokkal ékes kerités (mert ez is van) bálványfáinak fején ; a muskátli piros virága ég. A falon szép festmény nyilt magyar vidéket, fehér felhók járta kék égboltot ábrázol. A közepében egyablakos csárda álldogál; előtte gémeskút és vályú. Szinte halljuk a távolban a hazatérő gulya kolompját. A belváros félreeső utczájában teljes a csend, akárcsak az alföldi csárda körül. A komondoroknak néha néha felhangzó ugatását, itt: a belvárosban, a Dunapart felől hallatszó automobil ugatás helyettesíti. A talon egy másik festmény dombon álló csárdát ábrázol. Tetején még a gólyafészek is ott van. Ebben a környezetben igazán teljes a csárda illúziója. Kinézek az ablakon és — pásztortüzet látok. Valóságosan ott izzik a zsarátnok. Fantáziám szinte látja az Alföld csillagos ege alatt heverésző öreg számadót, amint a kis Lojtároknak tündérekről és aranyhajú király kisasszonyokról mesél, miközben föltekint, a Gönczöl-szekér járását figyelve, voltaképen pedig ráeszmélek, hogy a szük utcza túlsó emelet börtönének egyik szobájából világlik ide át a MeidiDger-kályhában égő koksz. A csárdában sem lenn, sem fenn nincs egy