Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-20 / 12. szám

2 MAGYAR P A 1 Z S 1913. márczius 20. Máreiusi fogadalom. Legyünk méltó unokái a d*cs8 ősöknek. 1844 ben Magyarország legkiválóbbjai a magyar ipar védelmére megalakították az Országos Védő egyesületet. Elnökké Gr. Batthyány Kázmért, alelnökké Gr. Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuth Lajost választották. A középponti választmány tagjai közül kiemeljük Gr. Batthyány Lajost, a későbbi elsó felelős minisztérium elnökét, Beze rédy Istvánt, Deák Ferencet, Fáy Andrást, Klauzál Gábort, Vörösmarty Mihályt, Percei Móricot, Br. Wesselényi Miklóst, Nyári Pált, Chernovich Péert, Fényes Eleket, akik egy tói-egyig az ország legjobbjainak sorából valók voltak s akikre mindig büszkék leszünk. A Magyar Védő Egyesület ma is a régi programm szerint dolgozik. Tagjainak sorában ma is nagy számmal vannak előkelő országos nevü vezetó férfiak. Számbelileg is nagyobbak vagyunk a réginél, sikerekben gazdagabbak. Azóta iparunk óriás módon fejlődött, iparpártolásunk is jelentékeny. S mégis, ha a régi társadalmat a maival összehasonlítjuk, be kell vallanuuk, hogy a régi társadalom messze fölötte áll a mainak. A negyvenes évek magyarjaiban volt haza fiság, volt lelkesedés. A sziveket magasztos, ideális eszmék hevítették, amelyekért készek voltak élni-halni. Más volt akkor a magyar ipar pártolása is. Deák Ferencnek azóta szállóigévé vált híres mondását mindenki komolyan vette s ahol csak lehetett, igazán ki-ki a saját háza küszöbén állította föl a vámsorompót. Pedig akkor ez áldozattal járt. A magyar ipar 1867 előtt jóformán gyermekkorát élte. S mégis micsoda büszke lelkesedéssel vásárolták a magyar cikkeket! Milyen örömmel visejték e kor derék asszonyai, leányai, a magyar xhoni kék« bői készített egyszerű, olcsó, de csinos ruhákat, amelyekben hasonlíthatatlanul szebbek voltak, mint a mai kornak méregdrágán öltözködő ultra modern női. Hölgyeim és uraim ! Le a kalappal ez ideális kor lelkes társadalma előtt! E kor hölgyei és férfiai nem röstelleték magyarságukat, ellenkezően büszkék voltak rá. Iparpártolásuk is komoly volt, nem tekintették üres jelszónak, mint ma. Mert jelen társadalmunk aránylag korántsem olyan támogatója, vásárlója iparunknak, mint ez a letűnt szép időszak. Ha ma az állam, a városok, a községek a kötelező iparpártolással nem biztosítanák a magyar ipar megélhetését, a társadalom szegényes támogatásával alig tudná a mindennapit megszerezni. Pedig sokszor kimutattuk s ezt a külföld is elismeri, hogy a magyar ipar pártolása ma már semmiféle áldó zattal nem jár. Való igaz, hogy ma is vannak buzgó, komoly iparpártolók, de az egész társ dalmat a negy — Útonállók vannak itt! Rablók! Meneküljön, aki tud! Csakugyan a tordai vásárról jövő csizmadiákat útonállók támadták meg az ér fahidjánál. Hát azért nem akart a Zsótér lova a hidra menni ? Sötét volt, olyan vaksötét, hogy az ember még a saját testvérét is el tudta volna adni benne. Nagypál Están ijedten ejtette ki a kezéből a piros csizmát. — Ki a bugyellárisokkal! Adja a pénzét ide, -akinek az élete kedves ! A csizmadiák reszketve nyúltak be a ködmönük zsebébe és előkerültek a zsiros, kövér bugyellárisok. Sok szép szattyán és kordován csizma ára. Nem tudták, kinek adják, csak az aczélos kemény kezeket érezték, amelyek átvették a bugyellárisokat. De már tisztában voltak azzal, hogy nem jó okoskodni. Hej, mert sok vásáros ember hagyta már itt a foga fehérít, aki okoskodni mort. A szeniczei keresztútnál elváltak egymástól a csizmadiák, mindenikük a maga falujába ment. Ki Keresdre, ki Szentháromság fal vára, ki Tordátvölgyre. Mindenikük üres ládával és üres zsebbel. III. — Vásárfiát hoztam neked Kalára! Nem lesz ven s évek mindent leküzdő lelkesedése még ! nem hatotta át Derék ifjúságunkat leszámítva, hölgyeink és. térfiaink nagy részét minden érdekli, csak a magyar ipar sorsa nem. Bűnös közömbösségéből a hiteles statisztikai, adatok halálbarlangja sem rázsa föl, A legtöbben nem is tudják, hogy évenkint ezerhatszáz miJlióval adózunk a külföldi iparnak. Éz olyan érvágás, hogy fölér egy vesztett háború katasztrófájával. Az 1848 iki márciusi nagy napok szent emlékére kérve kérjük társadalmunkat, vésse jól szivébe Kossuth Lajos, Deák Ferenc jelmondatát : állítsuk töl a vámsorompót a saját küszöbünkön ! Tanuljunk lelkesedést és hazafiságot, igaz magyarságot Széchenyitől, Kossuthtól, Petőfitől, Deáktól. Ok lelkesítsenek, ne a mai kor testetlelket emésztő léhasága. Higyjük el, hogy ezek a lángeszű férfiak, a mi igaz ideáljaink, akiknek értéke, mint az antik műkincseké, az évek múlásával egyre nő, nem pedig a mai átlag ízlésnek hódoló divatos apró nagyságok. Ünnepeljük meg március idusát a 48-iki nagy márciushoz méltóan. Magyar ifjak, magyar hölgyek, magyar férfiak, kövessük dicső nagyjainkat 1 Sassi Nagy Lajos. Húsvét. Irta: Szabolcska Mihály. Óh szent igazság, húsvét ünnepe, Kitől a hünös had megrettenő; Ki a farizeusokat, megaláztad, S a büszke helytartót reszketni láttad; Ki eltoltad a követ, mit fólébed Odahengeritettek a pribékek, S kibontva tiszta, szép menyei szárnyad, Ott hagytad a neked szánt síri ágyat: — Áhítozunk utánad! Húsvét, föltámadásnak ünnepe. Halálra szántak uj, szebb élete: Ki nem hagytad a porban megalázva Ót, aki hitt a maga igazába, S eszményeihez hü maradt halálig, A rámért kínos kereszt nyomoráig. — Húsvét, te szent, örömre — vált búbánat Ki fölmagasztalod a Golgotákat: — Áhítozunk utánad ! A mi husvétunk 1849-ben. Irta Eötvös Károly. Két váratlan vendége is jött apámnak a húsvéti ünnepen 1849 ben. Az egyik a mi cigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám WHM^W I II l olyan Tordátvölgyön egyetlen egy lánynak sem! Nagypál Kalári simult az ajándékozó keblére. Feketeképü, jegenyeszál termetű legény volt az. Nem Tordát völgyéről való Kint a határban ismerkedett meg vele Nagypál Kalári. Sarjút vágott s akkor köszönt rá a legény a dűlőútról. Nagypál Kalári akkor sem kérdezte meg, hogy ki a legény, később még ugy se. Onann tovább már a szive felelt volna a kérdésre. A szívnek pedig olyan mindegy, hogy ki az, akit szeret. Szereti és vége. — Jaj, de régótától nem láttam kiedet! — panaszkodott Nagypál Klári a legénynek, miközben a fejét egészen odadugta a szive tájára. Kedves duruzsolás volt ez és a legény mosolyogva, hetykén pödörte meg a bajszát: — Bizony lelkem, Kalárim, van már egy félesztendeje ! Nagy földet bejártam azóta! Hanem hoztam ám valamit. Ehol a . . . — Miért nem gyön kied töbször felénk? — Mert másfelé járok. — De egyszer, ejszen csak eljön ugy, hogy itt marad . . . Örökre? . . . A legény kelletlenül-fordította el a fejét. — Erről még fogunk beszélni. De figyelj csak! Nem hallasz valami csengőt? Mintha szekér jönne. — Az apám szekere! — riadt fel a leány. után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolcvanéves öreg nyugdíjas honvéd. Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanulni az én időmben. Mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Yjettem egy akkora fekete szinü gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kísérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott. De a Ferkó cigányunk is gordonkás volt s egyszer vakációkor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szívesen. Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom után a cigányok összevesztek az osztásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt cigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy cigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarja. Ujat venni nem volt kedvem s igy az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre. Nos hát a Ferkó cigány épen húsvétra jött haza. Ott volt a piskii harcnál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen. Mit csináljon már most? Igyál havat. — Vizet se örömest. De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii hid mellett a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni. A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok célba lövöldöztek arra, aki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát Is, balkarját is. Mikor kigyógyult, mint harcképtelen sebesült hazajött s éppen húsvétra jelentkezett apámnál. Nagy szives üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá. Mi újság ott a Dunán tul, Tiszán tul, Királyhágón tul ? Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláhot, muszkát, szászt, — hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrátzet hátas tarisznyába tegye. Ó ott hagyta el Debrecennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott

. • — Ugy! Akkor eltűnök. Itt van ebben a szeredásban az ajándékom. A tordai vásárról való. Használd egészséggel! Tüzes csókot nyomott a legény a Nagvpál Kalára ajkára és átvetette magát a kerítésen. Elment. IV. Megérkezett Nagypál Están. Komor volt az arcza és csak futólag csókolta homlokou leányát. A leány észrevette a rossz kedvét. — Mi baja ids apámnak? — kérdezte félénken. — A zsiványok, a rablók! tört ki Nagypál Están. — Nincs már pénz, nincs már piros csizma sím. Kivetkőztettek. Egyszerre csak észre vette a pitvarban a szeredást. — Mi az ott? — kérdezte. A lány arcza tűzpiros volt. Az apja megérkezése miatti zavarában elfelejtette, az ajándékot elrejteni. Még azt se tudta mi van benne. Nagypál Están a szeredás után nyúlt. Bedugta a kezét és kivette onnan — a piros csizmát.