Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-13 / 11. szám

M AGYAK PAÍZ b 1913 márczius 18. Hogy milyen nagy, korszakos, nemzeti és ember: célok vivták meg vértelen csatájokat ezelőtt 65 esztendővel, csak áz időknek messze távlatán, e szép szabadságjogok élvezése közben érezzük. Pedig a haladó, a rohanó idő mindent megkoptat. Dá e szent jogok nagy jelentőségét, nélkülözhetetlen voltát az idő se el nem koptatta, se fényét el nem homályosította. Pedig a március 15 en kiküzdött népjogok megszentségtelenitésére sok visszaélés történik. A szabad sajtó, a szabad gondolat ellen legkivált. Mélységes elkeseredéssel olvassuk azt a vakmerő, cinikus, minden nemzeti tradíciót fitymáló, sokszor meggondolatlan, sokszor elvetemült hangú újságcikkeket, melyek egyre széiesebb területen megsokasodva és egyre merészebben és hangosabban, valóságos káromlásai a sajtószabadság szent jogának. Nem, Uraim! A sajtószabadságot Petőfi, a népjogok e fanatikus harcosa nem ilyennek gondolta. Meg ne merd említeni te retograd, te reakciós ember azt, hogy a gondolatszabadság és annak letéteményese, a sajtó ellen akarnál fellépni: — de valóban, nem csodálkozunk azon, ha egy-egy hirlapi epetermék, melynek nyilvánosan kitűzött célja, hogy az utcákon, rikkancsoktól terjesztve, nagy üzletet lásson, — néptömeget izgat, a a társadalmi rend ellen támad, megsérti legszentebb eszményeinket, hazug és tendenciózus minden szavában és nincs előtte semmi szent, — ez ellen erélyesen fellépni akarnak. Bármily destruktív kártevő a sajtónak ez a kinövése, mégis milyen mérhetetlen haszna van a gondolatszabadságnak! Az a fejlődés, mely a rendi Magyarországból egy Európában b:.tran megálló, modern kulturországot teremtett, hatvanötéves munkásságának ered ménye s szívós munkája között bizonnyal nem lehettek el a sajtó irányítása, segitsége, munkája nélkül. Nemzethaladásunk élesztője, aspirációink terjesztője, a közvélemény megalakítója volt cs maradt. A mai kulturhaladás nem .lehet e! szabadsajté nélkül. Rakjál bilincset a szabad gondolatra, és meghal minden, ami eddig élt. Március Idusán a nemzeti krédóban azt a cimet adták ezelőtt hatvanöt évvel: Mit kiván a magyar nemzet? — és lerakták alapját a mai modern Magyarországnak. A népképviseleti rendszer akkor válik országos jelszóvá. És ma a március ? akármily kicsinylően beszéljenek a destruktív elemek, vagy azok, akik előtt a római jog jelszava minden közdologban a nemzeti világítótorony: az állam biztonsága a legfőbb törvény, — az ez év márciusában megszülető kis jogkiterjesztés is az 1848. márciusi eszmék hatása. Millió ember vár még ugyan, de azokra más március vár. Minél több jelenség mutatkozik, mely a márciusi eszmék kultuszát közömbösíteni szeretné: aanál többünknek kell részt venni a márciusi ünnepeken, hogy igyunk a hazafiság kasztáliai forrásából. Üdvözöljük március 15-ének lelkes ünneplőit. Áhitva várunk minden szép meleg szót, mely a keblekből kitör, minden gondolatot, melyet hazafias ihlet sugall. Hiszen nemzeti eszméinket ugy is be akarja boritani az internacionalizmus zavaros iszapja. V. Márczius 15. Forgattam könyvét a történelemnek S találtam benne sok dicső lapot, Minden betű magasztos honszerelmet S fényes dicsőséget ragyogtatott. Itt mártír hull el glóriás halálbau, Ott diadalmat ér a hős tusa, — De szentebbet, nagyobbat nem találtam Mint téged márcziusnak Idusa! Hallottam dalt, mely sziveket igézett, Mely szenvedélyt, érzelmet felkavart, Az egyik, mintha szellők lengenének A másik, tul harsogta a vihart. Egyikre lágy and\lgás kelt szivemben, Másikre harezok büszke mámora, — De egyse szólott hőbben, lelkesebben Mint: a » Talpra magyal

1, hí a hazaU És láttam harczot. — A riadó zengett, Lobogtak a szabadság zászlai, Meghalni a houért örvendve mentek Az aggastyánok s a nép ifjai. Kik ott hullottak síkjáu Marathonuak S kiket Washington véres fóldje led — Azok se voltak hósebbek, nagyobbak, Mint ők, a névtelen félistenek ! És láttam gyászt. — Az ég is elborulva, Vigasz helyett csak könnyet adhatott. Ami remény volt, mind a porba hulla, Ami valóság, köddé foszladott. Milliók sírtak Osztrolenka halmán, Mely egy nagy nemzet temetője lett, De az a gyász, még az se volt 'nagyobb tán, Mint amely ránk hullt Világos felett. Oh márcziusnak, lenyes, büszke napja, Milyen történet kezdő lapja vagy? A dicsőségnek milyen áradatja, S a vége sodró gyilkos fergeteg. A fénynek, gyásznak csodás vegyüléke, Hejh, ugy hallju:< ma mint tündérregét, De hátha nincs még a regéaek vége, S lesz a magyarnak ilyen napja még! (Besenyő.) ifi. Andrássy János. Nagyapó oieséi Nem Árgirus királyfiról és nem is tündér Ilonáról szóllottak meséi s mégis szebbek voltak a legszebb tündérmeséknél is, mert hiszen uomis mesék hanem, igaz történetek voltak azok . . . Akkori időből szövődtek, mik.>r az ifjak és öregek tüzes lelkesedése volt a szabadságharcz harczi riadója, mikor 1848 márczius 15-én kihajtott a magyar szabadság pünkösdi rózsája. Ma is olyan élvezettel gondolunk azon történtekre; hiszen frissen maradtak meg emlékeinkben, mert az a fogé'kony zsenge lélek kitörülhetetlenül véste magába annak minden sorát . . . 1848-ik év tavaszán hatott el Beregmegye egy kis falujábs is azon vészkiáltás, hogy: Veszélyben a haza! Nagyapó elhatározta akkor, hogy toborzani fogja több falu népét, hogy minél többen sorakozzanak a nemzeti szinü lobogó alá. Megtehette, hiszen lelki pásztora volt ő népének s olyan pásztora, mint a milyent keveset lehet a mostani korban találni. Bálványozták őt hivei, mert nyelvükön még addig nem tudott oly megértőleg szólani. 1848 junius elején, néhány huszár is érkezett a falucskába, hogy toborzásával segítségére legyen a mi jó nagyapónknak, aki akkor férfi korának legszebb idejében volt, hiszen még besem töltötte a 33-ik évét. Egy hete már, hogy alig pihent valamit, egy héten át szedte összj népének javát a gyengébbek kétségbeesésére, kik addig könyörögtek, hogy ne maradjanak ök sem oda haza, mig megesett szive rajtok is s egy táborba sorakoztatta őket. És végtére 1848 junius 28 án harangzugás közepette összegyűlt a nép, hogy a kis templom ban tartott és sokaknak talán utolsó miséjén jelen legyen. Délelőtt megindult a menet, azon nemzeti szinü lobogó alatt, amit nagyanyó vart sok sürü könyhullatás között, ami nem is-csoda, hiszen a női sziv gyenge, könnyen elérzékenyedik az elmúlás gondolatánál, pedig milyen diosö is lehet meghalni a — — hazáért! A kis falu asszonyai és gyermekei elkísérték a falu határáig őket s aztán egy utolsó Isten hozzád és öleléssel elbúcsúztak tőlük. Nagyapó pedig egyenesen Kassára vezányelte kis seregét, hol Mészáros táborába sorozták öKet, oda abba a zászlóaljba ahol tizenegyszázan voltak, mikor Kassa alatt állottak és csak százötven élt belőle mikor világosnál letették a fegyvert . . . Távoztukkal a kis falura mélységes cseud borult, csak reggelenkint szólalt meg a templomocska kis harangja, busán kongva, hívogatva az otlhonmaradtakat, emlékezzenek meg a hősfiukról, néhány könyörgést küldeni értök a vilá megváltójához, miként segítené meg őket diadalra jutni s a száz karu polipot (németet) megsemmisíteni. Nem volt pap és kántor, s mégis a zsoltárokat oly szép sorrendbea énekelte a másfélszáz női ajak és mindannyiszor megújhodva tértek kis lakukba, a templomi látogatás után Hiszen bíztak, erősen bíztak a magyarok Istenében, hogy csodát fog művelni marokoyi embereivel. De egyszer azután szomorú hirek kezdtek szállingázni hozzájuk, szegény a haza, nem telük sem ruhára, sem fegyverre, s még hozzá kegyetlenül kemény a tél, a hideg a hiányos öltözetű hadfiakat erősen tizedeli. A hir vétele után nagyanyó, összegyűjtötte a falu asszonyait, beszélt nekik azon nyomorról, amiben a bős fiuknak van részök, beszélt lelkükhöz ugy, hogy Uönnyázott szemekkel sietett mindenik haza, hogy otthonmaradt kevés garaskáját elhozza a haza oltárára, Levették az egyetlen kis harangot is, és elküldték, hogy egy golyóval többet önthessenek abból is. Nem volt már a toronynak hívogató szava, hiányzott a csengő-bongó kedves érczayelv, de azért megnem szüat a zsoltárok éneklése, nem szűnt meg, a másfélszáz csengő hang hűségesen és pontosan zengett fel a templom falai közt még azután is minden reggel . . . És ekként telt el sok hosszú hónap, mig egyszer csak, jöttek haza a szomorú tekintetű, sápadt arczu, lerongyolt ruháju fiuk magukkal hozva a szomorú hírt, hogy vesztett a haza. Jöttek, szálingóztak egyenként, mig azután a többiek elmaradtak. Hová lettek, hol tűntek el, csak a suttogó szellő tudott volna arról hírt mondani í ! Melyik merre elesett, ott maradt vérrózsaval díszítve a földet, hogy nyomában helyt adjon a szinpompáju virágnak — a sötéten pirosló rózsának, mely a szabadságnak ékes, diadalmi jelvénye. Nagyapó is elmaradt, elvitték a többi foglyokkal együtt a neustadti börtönbe, hol három évet kapott amiért bátorsága 'volt a haza védelmére sietni. Az otthon maradt hivek, nem akartak más pásztort elfogadni, várták a hűségek-hűségével az ő visszajöttét és azután elis várták. Hazajött, de nagyon megváltozott, a nehéz idők súlya korán öieggé tette őt, szomorúan, kedélytelenül járt közöttük . . . És csak akkor kezdett e ború és szomorúság homlokáról oszladozni, mikor mi, kis unokái kértük öt, hogy meséljen a/on dicső időkről valamit. És csak akkor vidult fel kissé, ahogy azt a lelkesedést látta kigyúlni ami ártatlan nézésű szemeinkben, amely valamikor az ö szemeiben is lángolt. Olyankor mesélt sokat, nagyon sokat s boldogan Ölelt keblére s mondá, látom, hogy nem tagadjátok meg ti sem szülőanyátokat. Nagyapó itt hagyott, elköltözött közülünk, de szelleme itt maradt közöttünk és tanít továbbra is a — — honszeretetre. Jaczkovics MikUsné.