Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-13 / 11. szám
XIV. év. Zaia0O«fp«i«g, 1913, márczius 13 II. szám JEtSfliatéfl ár : é?r« 4 kor. 04 f 7él évre 2 bor 04 f Nszyafr* 1 kor. 04 f Kgyw isán 8 fillér. Buer-ltesEti Z. Sox-^á-tii. Lajos • M tt -t-i ~U-H.tA-r.ac.>Hlrdetések dija megegyezés szériát. Nyilttér sora 1 kec Szerkesztőség kiadó vatai : Wlasics-ntc«a 8, ( LENQTHL FBRHNOa : l 33 O B É j_ ~ST <3- "X" Ö R C3 X" lap u ajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE f ilitolt Pol Hatvanöt esztendő telt el 1848 óta. Hatvanötszőr fordult meg azóta a föld a nap körűi, hogy éltető világosságot és melegséget nyerjen tőle. Hatvanötször keringette körűi azóta hideg, homályos emlékezetünk márczius 15-ét, ezt a tüztengert, hogy melegüljön tőle s felviduljon tőle lelkünknek bús ábrázatja. Ám, ti látjátok és tudjátok, milyen eredménnyel. Azóta van egy kis jogegyenlőségünk s lelkiismereti szabadságunk, egy kis szólás és irás-szabadságunk. De ez a kis szabadság is óriási nagy kincsünk. Ezt a kis kincset is lángelméknek századokig tartó tusája teremtette meg, bányászta ki a poklok sötétségéből. Hálát kell adnunk ezért Istenünknek, Apáinknak, s a mi vértanú Őseinknek. A még hiányzó kincsekért imádkoznunk is kell s a jogos kincseket követelnünk is kell. E nagy nemzeti istentiszteletre, a márciusi eszméknek hódolatára, a március 15-iki emlékünnepre gyertek el polgártársak, Zalaegerszeg városnak közönsége, mindnyájan, e hó 16-án, vasárnap délíitán 3 órakor az Arany Bárány szálló emeleti termébe, hogy adjunk hálát a múltnak s imádkozzunk jobb jövőért. Az ecaiékűauepély sorrendje 1. Megnyitó beszédet mond Dr. Csák Károly. 2. Ifjú Andrássy János saját alkalmi költeményét szavalja el. 3. Alkalmi énekeket énekel Schmidt Paula kisasszony zenekisérettel. 4. Szalay Sámuel ünnepi-emlékbeszédében előadja a márciusi történetet. 5. Kuruczdalokat s virágénekeket énekel Sebestyén Teréz kisasszony zenekisérettel. 6. Kulcsár Gyula szavalja Petőfinek Dalaim cz. költeményét. 7. Bezáró beszédet mond Dr. Kardos Jenő. Belépő dij nincs, de a költségekre s a Csány-szoborra tetszés szerinti szives adományokat kér Zalaegerszeg, 1913. március 12. a Rendező Bizottság. Márczinsi hangok. A Szaharában egy parányi porszem Több, mint fajunk a népek tömegében; Egy ezredéven át nem őserénye, — Sors irgalom tartotta fenn csak éppen. Önnön becsérzetének tudatára Gyakran a közveszély előtt se ébredt; Haragvó Isten mind a két kezével Azért sújtotta annyiszor e népet! A gyászruha ritkán szakadt le róla, Szemét megülte könnyek permetegje; Vállára mért ezer nehéz csapástól Jár, jár ma is kábultan, szédelegve. Soknál sokabb a siratni valója, Ma sincs határa könnye tengerének . Lehervadt lelke minden szép virága: A vágyak, álmok, óhajok, remények. Nem más kovácsolt bilincset kezére, Szabadságának sirt önmaga ásott! Rabságba verték a nemzet-gyengitö Nehéz idők: gyászos belvillongások. Árpád — szerzette honján a hatalmat Meg nem becsülvén, idegennek adta S utána ment erénye, büszkesége, Utolsó rongya, betevő falatja . . . A hős apákat korcs fiak követték, Oroszlánok elfajzott nemzedéke, A meiy kiéhezett ebfalka módján A koncznál mindig egymást marta, tépte. Mint rossz ruhát csereberélte folyton Török-tatár-labanczkéz — verte lánczát — Hajh! Nem egyébben, csak a széthúzásban Nyilvánult nála a nemzetszilárdság. Szeretnék hinni a jövendőjében, De nem biztat sem múltja, sem jelenje! Talán kihalt szivéből az önérzet Mely nagy, dicső tettekre ingerelje? . . . Igy lehetett a Tiber- parti város Mikor világhatalma jsszeomlott — Öh nemzetem! A halálos betegség Csiráit tán te is magadban hordod ! . . . Nagy, sok a vétked !... Önmagadnak voltál S vagy még ma is halálos ellensége. Ha majd vezeklés Canossáját járod: Emlékezzél a régi dicsőségre 1 Tán a virányos multakon mereugés Felgyújtja őserényid Vesta-lángját — Mutasd meg, hogy a népek tömegében Nem te vagy a legszánandóbb, legárvább. Mutasd meg, hogy önmagad becsülése Leszen jövendőd kőszikla alapja, A mely fölé nagyságod Pantheonját Munkás kezek sok milliója rakja. Mutasd meg, hogy nagy, szent jogod van élni, Hogy élni akarsz s élni fogsz e honban S hogy addig egy izmod se tér pihenni, A mig magyar földön rabság s nyomor van!... Nagy Lajos.
